• A teljesség igénye

    Ajánlások a 2017-es OFF fesztivál felhozatalából.

    Szinte mindenki
    augusztus 4-6.
    Katowice

    Egy évvel ezelőtt már beszámoltunk, milyen élmények akadnak a katowicei OFF fesztiválon. Ezúttal a hangulat és az érdeklődés fokozása érdekében előzetesen ismertetnék néhány olyan produkciót, amit érdekesnek, érdemesnek tartok a lineup-ot böngészve (persze nem mindenre tekintettel). Az OFF környékünk egyik legjelentősebb zenei fesztiválja, ha a megismerést és a minőségi felállásokat tartjuk szem előtt. Az idei meghívottak listáját végigpörgetve, illetve a korábbiakkal összehasonlítva egyértelmű, hogy a szervezés folyamatosan rákontrázik, akár az elgondolható igényekre, akár az eddigi tredndekre. A paletta tetemes szélességű skálát fordít felénk (azért így is van, ami kimarad), a 2017-es pedig számomra is igen sok újjal szolgált. Talán kicsit kevesebb Afrika (nagy sajnálatomra), több gardróbzene, Michael Gira, mint experimental-kurátor, de ott az a bizonyos trendérzékenység és néhány egészen extra performansz. Ha ez ember csak általában akar tájékozódni az esemény hangulatáról, mikéntjéről, látható hogy az audiokultúrán van a hangsúly, az egyéb programok annyira nincsenek túlreklámozva (bár a tipikus kerekasztalok, workshopok és filmklubok azért jelen vannak). Ami továbbra is megfigyelhető, hogy kicsit kötelező-szagú a hiphop felhozatal, illetve hogy az elektronika igencsak a végletekben jelenik meg. A kíserleti stage, főleg a helyi arcokból (jól értve: a lengyelekből) mindig izgalmas képet mutat. A hajnali szettekre elhozott nagy nevek viszont egy tipikus fesztivál-szokháshoz hasonlóan közepesen izgalmas (néha már csak azért, hogy szóljon) hozzáállással válogatják a lemezeket, legtöbb esetben szigorúan saját élő betét nélkül - persze ne határozzunk előre, idén amúgy is alig akad színpadi DJ. 


    Az egyszerűség vagy átláthatóság kedvéért kezdjük az első nappal (augusztus 4.). Tomek Mirt és Magda Ter moduláris duóját szánnám nyitánynak. A lengyel kettős hazájukban igen elismert produkciónak számít, ami az összeillesztett szintetizátorok élő megszólaltatását illeti. Összeszokott párosként, saját gyártású hangszereikkel bővítik az ambient amúgy is elfogadott végeláthatatlanságát. Az analóg hangok tiszta lelkiismerétével és improvizatív átkötésekkel és / vagy refrénekkel töltik fel a természetes vagy természetközeli és a posztindusztriális tereket. Temérdek élő közösködéseiken túl mindössze a Sultans of S#&*$ jelent meg fizikai formában, ami egy sokkal ütemesebb, kézzel foghatóbb limitált lemez. Az épített hangképek itt a field recording egysíkú részleteit és a visszfogott dobokat fogják közre, néha egészen mesebeli billentyűsszólam formájában. Ter valamelyest szerényebb termelékenységű önálló produkciója Fingerprints című 2013-as albumában mutatkozik meg. Kiemlekedik a rítusdobok ereje, amiket a szinti inkább felvillanásosan színez, mint áthat. Mirt kiadványai ezzel szemben tucatszámra állnak rednelkezésre, akár online hallgatható formában is. Valamelyest ennek következtében nagyobb és izgalmasabb utat, utakat járnak be. Legutóbbiak közül a Random Soundtrack vagy a Brumaire világi moduljai gyakran techno vagy acid-rave származékok okán emeltetnek fel. Valószínűsíthetően az improvizáció folymatos megkísérletezése lesz terítéken. Soha ilyen jó délután-félnégyes programot.

     

                


    Nagyobbat ugorva az időben lyukadunk ki Helado Negronál. Az ecuadori felmenőkkel bíró floridai zenész hűen tükrözi a világ egyik legnagyobb migrációs csomópontját. A folyamatos vagy szakadozó emberi és kulturális forgatag ezer törött tükörként hat a balladisztikus hangvételű elektromos popzenére. A nagy kavarodásban kialakuló formák és jelenségek amúgy is sokszínű helyről érkeznek, így nem feltétlen bővülni, sokkal inkább kopni, rugalmatlanná válni hivatottak. Az ilyen mélyülő kontrasztokat kezdi Helado Negro álomban áztatott popzenéje áteresztővé tenni, ráadásul többé-kevésbé két nyelven. 2016-os Private Energy nagylemezét viszonylagos kritikai sikere terjesztette. Míg Nicolas Jaar csak tapogatózva hívja fel a figyelmet pánlatinó problémákra, addig a Private Energy aktualizáltan a dél-észak összeütközet elébe, illetve ellenébe lép. A származási büszkeség (a főgyökérzet szeretete) és mindezek leradírozása (nem csak etnikai oldalról) valahol érthető paradoxonként áthatják a lemez szövegi kinyilatkozásait. A néhol tabukarcoló témákat a könnyed énekhang mellett basszusközpontú dream-poppal egyensúlyozza. Legújabb Come Be Me című singleje a kedvenc Double Youth-hoz hasonló trópusi alapot ad, egészen funkos-discos kiállásokkal. A fellépésen lehet számítani élő zenére, bár szerintem jobban átjön a színpadiasabb egyemberes felállása - magánelektronikával és díszletlényekkel.

     

         


    A tavalyi etapban tapasztalhattuk a Xiu Xiu szervezetlennek tűnő, de izgalmas Twin Peaks előadását. Jamie Stewart idén is hallható lesz, ráadásul ismét David Lynch által inspirálva. A HEXA Stewart és Lawrence English ausztrál hiperfilozofált poszt-minden zeneszerző közös projektje. Előadásuk lényegében David Lynch The Factory Photographs nevezetű gyűjteményét illusztrálja, elektronika, percussion és zaj segítségével. A fotók az antropotáj monumentális elemeit és a modernitás küzdelmes fájdalmát mutatják be, letűnt, kiüresedett, sőt elárvult ipari parkokon keresztül. A tárlat és a hozzá készült hanganyag középpontjában roppant, félelemszürke füstködök vezetik az avatatlan szemet és fület, a tökeletesített formák és az ijesztően szép, egyszerű testek között. Az album ezzel együtt az indusztrializmus leáldozásának időszakaszát is próbálja felölelni. Zsákutcák, sőt spirálok nyomvonalára alakítja az időérzetet, miközben a percussion kommunikálja le a felderengő, üresnek vélt térelemeket. Mágikus realizmus gyűlik össze minden egyes számban. A hőkezelt, tátongó üresség valahogy mégis telített aurával rendelkezik. A lemezborító kép helyi kötődéssel, egy Łódź környéki gyárvidék egyik belső tere. Az angliai, amerikai kívülről látávnyosra fotozótt gyárkémenyekkel szemben az audio-megközelítés inkább a belsőbb, moccantalan hangulattal foglalkozik, aminek üresedő tulajdonságai is csak részben tudják jellemezni a teljes hangképet. A képi világ, illetve általában az ipari esztétika minimális ismertével és kevéske plusz affinitással a fesztivál egyik legkiemelkedőbb produkciója lehet. Az élő felállás több dinamikát sejtet, emellett nagy kérdés hogy az összefonódó vizualitás mennyire lesz alulreprezentálva vagy túlerőltetve (persze nem kérdés, lehet pont jó is).

         


    A pénteki nap zárására The Black Madonna név alatt futó szelektort javasolnám. Az elsőre talán különös megjelenésű DJ aktivizmusa és atmoszférája minden esetben sztereotípia-döntő, zenei összeállítása azoban pont ellenkezőleg. Chicagoi rezidensként, mintha a helyen túl a városhoz kötődően klasszikussá vált klubzene nagykövete lenne - újhullámzó kompromisszumok nélkül. House, disco, techno és nagyjából ennyi. Mindez a legtradícionálisab "Windy City" formában, óriási lelkesedéssel, kockázat nélkül. Az esetleges meglepetések és a fesztelenség miatt mindeképpen érdemes részt venni az ilyen rendezvényeken. Egyedüállóan tartósította a klasszikus chicagoi queerklub hangulatot és a vele járó nem túlművészkedett, nem túlgondolt sokszínűséget és kulturális lenyomatot. A chicagoi Smart Bar egyik vezetőjeként a legendás Frankie Knuckles örökségének továbbvitelén dolgozik. Nem csak rezidense, hanem igazából kurátora is a helyszínnek. Igényesen válogatja a meghívottakat, nagyon jól érzi át a populáris kultúra és figyelemfelkeltő progresszió balanszát (pl. Helena Hauff, Hunee, Scuba). Továbbá jelentős treret biztosít az ott már évtizedes hagyományokkal bíró LMBTQ / LMBT+ buliknak. Remélhetőleg nem fogja elsemmizni a szettet, és ugyanolyan elánnal lesznek acid, mint soulful houseos vagy tempós disco trekkek.

         


    Szombaton (augusztus 5.), amennyiben bírja az ember, első állomásom a tokiói Kikagaku Moyo (Geometrical Patterns) koncerten, de legalábbis annak hallótávolsági környékén lesz. Az önmeghatározva "feeling good" elgondolású folk és rock féleséget valahol a Khruangbin igényesen lusta vidámsága és az idei Floating Points mojavei kreatív space-rockja közé tenném. Az ázsiai fogyasztható kísérletekre koncentráló Guruguru Brain alatt idén megjelent Stone Garden EP-jük a meglazított, de mégis csak megkövesedett pszichedelikus rockzene tág halmazán belül csapong. Nem túl nagy svunggal, sűrű váltások nélkül. A néhol dallamos, táncikálós refrének a japán folkkal vannak újratöltve (ezek vokáljai kifejezetten gyengepontként alkotnak múlandót), míg az elnyújtottabb, emberies űrzenét a drone gitársávjai támogatják. A 2014-es koncepciótlannak ható Mammatus Clouds talán közelebb áll a zenekar igazi erejéhez. A háromperces punkfinálét leszámítva szépen építkező instrumentális ambient lemez, gyönyörű és visszafogott kelet-ázsiai motívumokkal. Reményeim szerint a koncerten inkább a meditatív következetességet, harmóniát hagyják működni a feszítettebb kalandozások helyett.

             


    A gitárzenénél maradva következik az egész fesztivál legemberibb és igazából legszórkoztatóbb figurája. Richard Dawson tavalyi Budapesti látogatása alkalmával bemutatta, hogyan fér meg egymással a melankolikus kelta-blues és az áthatóan kedves, vicces anekdotázás. Lemezeit tekintve egyszerre korhűen narrált ősi történetek az eredeti ködös newcastlei Albionból. Másfelől a folkon, illetve az egyszál-emberes akusztikus zenén belül egy meglepően egyedi ívet követő elbeszéléssor, hajlításokkal, zajok-neszek használatával. Tartalmi rendkívülisége abban áll, hogy olyan sors- és karakterleírásokat tesz, amik az időtől függetlenül jelen vannak a társadalomban. 2017-es Peasant című albumán több számot is underclass archetípusoknak szentel. Az intim megfigyeléseken túl saját álmokat és képzelgéseket ad szereplőinek, ami miatt némely dal még közelebb kerül hozzánk, ugyanakkor még elkeserítőbb is lesz. Régebbi lemezei talán kevéssé vonalon vezetettek, sokkal inkább tiszta, egyszerű hangzásúak. A The Magic Bridge-en szereplő Black Dog In The Sky profán gyönyörűségébe több érzelem szorult, mint sok Kozelek lemezbe, de a 2014-es Nothing Important bármelyik Captain Beefhaert projekthez mérten is leláncolóan technikás. Szokták mondani hogy "hálás közönség". Ilyen a hálás előadó.

         


    Mali egyértelműen világzenei nagyhatalom, akár új előadók kineveléséről, akár tradíciók átéléséről van szó. Mauritániáról és Nigerről kevesebb szó esik, noha zeneileg és kulturálisan is igen sok a hasonlóság és transzfer, jobban mondva nincs éles, megkerülendő különbség. Utóbbi országról talán az Etran Finatawa juthat eszünkbe (róluk majd máskor), a nyugatabbi állam zászlóvivője viszont a Katowicében is fellépő Noura Mint Seymali. A Maliból származó világhírű Bassekou Kouyate-hoz hasonlóan Seymali is griot, vagyis nemzetségéhez kötötten történetmondó. A griot-k népcsoportukon belül különös tiszteletnek örvendenek, krízishelyzet esetén tanácsadók, békés időszakban zenészek, tanítók, emlékőrzők. Ez abban is megmutatkozik, hogy Seymali két lemezén (Tzenni, Arbina) édesapja és férje (meg kb. az egész család) segédkezett, dalokat szerzett tradícionális hivatásukként. Az erős alapokhoz csatlakozik a sivatagi bluesba örvénylő pszichedélia és egy igen karakán, éles énekhang, valamint Seymali hárfajátéka egy speciális női hangszeren (ardine). Érdekes összehasonlítási szemszög lehet az Arbina című lemez és a hagyományos mauritániai / mór zene (akár csak ha visszalépdelünk Seymali családfáján). Az Arbina ugyanis mindezen hagyaték kortárs kicsúcsosodása. Magában foglalja a zenei és szakrális előzményeket, de hangszerelésében (pl. keyboardok) teljesen újszerű, mondanivalójában pedig bőven reflektál a jelenre is. A létrejött popzenét Seymali az "Azawan" címkével illeti, jelentése pedig a zenész és hangszerének kapcsolatát írja körül. A koncerttől nagyjából ennek a fennkölt harmóniának a feltárást remélhetjük.

         


    Ha már a cizellált sivatagi bluest popzenének neveztük, a sierra leon-i Janka Nabay & The Bubu Gang egészen csöpögős afropopként hathat. A kis nyugat-afrikai állam temne nevezetű népcsoportjának ünnepségeiből és vibráló energiájából ered a (pop szinten) kevesek által művelt bubu zene. Eredetileg cső formájú ütős és fújós hangszerekből felálló, lendületes, nyughatatlan tempójú műfaj. Janka Nabay ezt a hangzást újította meg stúdióelektronikával, illetve más nyugat-afrikai stílusok kombinációjával. Hasonló vonalon mozog a szintén sierra leon-i Sorie Konde, azonban ő erőteljesen az amerikai hatásként felfogható autotune-popot helyezi a pörgős bambusznád alapokra. Azon túl, hogy a bubu túlélte az iszlám és a reagge zene térhódítását is, Janka Babay folyamatos reformjai tovább konzerválják: minden egyes új hangzás, keyboard, bármilyen elektronika hűségesen alkalmazkodik az uptempo dalokhoz, a légies-organikus, nyugat afrikai ütősök hangzásához. Így a dalok jórészt nem idegenkednek sem eredeti, sem új közönségüktől. Az idei Build Music lemeze azért nekem picit sok volt, a popkultúrát és különböző hatásvizsgálatokat is tekintve. Azonban rá kellett jöjjek, hogy a 2002-es (2012-ben újra kiadott) En Yay Sah az egyik legvidámabb, legfrissítőbb modern afrikai lemez, amit hallottam. A fellépéstől semmi újat nem várok. Ez azt jelenti, hogy valószínűleg a fesztivál legnagyobb veretése lesz (ahogy tavaly Ata Kak, azelőtt Hailu Mergia stb.).

         


    Még a bubu music-hoz kapcsolódóan elérkeztünk a három napos dömping egyik legfájóbb dilemmájához. Janka Nabay bandájával párhuzamosan lép fel Jessy Lanza, aki már csak a Hyperdub formulák miatt is a legizgalmasabb csajpopot produkálja. Éles kanadai arcélek, UK funky, sőt akár természetesen beléje gyűrűző juke / footwork dinamizmusával. A fenálló elemeket mindkét lemezén (Oh No, Pull My Hair Back) keresztül olyan jártassággal kezeli, ami mint kiderült, az indie R&B-nek (pl. How To Dress Well) az utóbbi időben már nem sikerült. A koncert azért is örvendetes, mert az eddigi OFF-műsorokból kifejezetten hiányzott a chicagoi 160-as, illetve a brit Hyperdub által képviselt, egyedülálló basszuszene. Tavaly Zomby keretében a várakozás nem tetőzött katarzisaban (a koncert elmaradt), de idén legálabb közvetve érezhetjük a hiperaktív kísérletmániát. A daráló lábdobok és a könnyed, kissé műanyag brit funk mellé egy underground dívához hűen megkerülhetelen a 80-as évek szintihatása, amerikai és japán oldalról is. Nagy kérdés, hogy mennyire tudja magát átadni az Oh No lendületének, de jelen álláspontom szerint a sierra leon-i pörgés helyett ezt a koncertet választanám.

         


    A tibeti buddhizmus köd feletti fennsíkjai mindig is az inger és ingerküszöb másvilági dimenzióit képviselték. A kultusz és vallás eredete kétféle gyökerű: egyrészt az India felől érkező tantrikus buddhizmus beáramlása (nagyjából a helyi kabbalanak vagy szúfinak kell elképzelni), másrészt a Belső- és Észak-Ázsiából érkező animizmus / sámánizmus (erőteljes zoroasztránus hatással). Az észak felőli számít korábban kialakulónak, napjainkra megmaradt felszíni jelenése pedig az orosz Phurpa által előadott Bön rituálé. A létforgatagot kiegészítő metafizikai régiók és tanok megkövetelik a Bön szeánszok fennmaradását, tehát a két hittan összlete tartja fenn ezt a sajátos kultúrvidéket. A Bön hiteles performanszához Alexey Tegin és társai az indusztriális-realista hangképeiket némileg félretéve beleásták magukat Egyiptom, Irán és Tibet ősi zenei hagyományaiba. A Phurpa azért is kiemelkedő projekt, mert folymatosan kutat. A teljes valójában már meg nem ismerhető hagyományokat súrolja. Ezek a rítusok pedig alapból végtelenített tanulást, türelmet és alázatot követelvén mutatnak valamit az észlelésen túliból. Első hallásra az amerikai SunnO)))-hoz köthetnénk, de a hasonló hatásokat teljesen más eszközökkel és még inkább más célból készítik. Agyontorzított gitárok helyett tibeti népi hangszerek és az emberi határokat átlépő tantrikus kántálás, torokéneklés (közép-ázsiai hagyományok, lásd: Tuva). Apokaliptika és totális időszakadás helyett a múlt perspektíváin visszatérve pásztázza az időn kívüli szférákat. Nyitott lelkületű hallgatóknak óriási és pótolhatatlan élmény, bár kiváncsi leszek a lenygel közönség reakciójára. Tavaly William Basinski előadása vegyesen talált befogadásra, pedig a feed-back etűdök talán közelebb állnak a mi esztétikánkhoz. Ilyen meditatív koncertek megzavarásához pedig elég egy-két helyi hülye is (bár tény, hogy titpikusan nem egy fesztiválkoncert). A zenekarnak egyébként a Zoharum kiadó révén lengyel kötődése is van, így lehet hogy sok lesz a célirányos résztvevő. Óriási lelkesedéssel várom már a sámánszerű látképüket is, valamint nagy érdeklődéssel, hogy mennyire deszakralizáló erő / tényező egy sokezer éves hagyomány világkörüli turnéztatása

         


    Az éji transzcedenciából visszazökkenve még marad negyven perc minden harmonikus igényt és átvezetést mellőzve átnézni Kornél Kovács DJ-szettjére. Nem mintha nem tudna egymásra pakolni egy rakat kellően mosolygós house lemezt, de ennél diszkrepánsabb váltás nem nagyon ismerhető. A magyar származású svéd zenész tavalyi albumáról itt már írtam, méghozzá marhára elégedetten. Tökéletesen alkalmazza a 80-as évek discoszagú mintáit, szépen másolja le vagy toldja meg őket billlentyűivel. Szórakoztató tánczene, folyamatos és komoly önreflexeiókkal. A számok magukban hordozzák a brit basszuszenék frissességét és lesznek a lo-fi tiszta ellensúlyai. Továbbá nagyon házibuli, olyan szempontból, hogy lehetetlen Kornél színpadi cselekményét technoparti-szerű isteni pódiumra képzelni. Akármennyire lesz a Phurpat feladó tömeg nagy, a családias hangulat elkerülhetelen, és ez a The Bells-ből is nagyon érződött. Sőt így ajánlás közben már egészen biztosra veszem, hogy The Black Madonnanál is képes komolyabb parádét összerittyenteni. A bevezetőben említett elektronikus fesztivál-betegséget (vagyis a hakni-szetteket) zenéje bőven át tudja hidalni, de a csak taposni vágyóknak sem fog leszakadni az agyuk a bűvészkedés értetlenségétől. Sajnálatos vagy inkább érthetelen hogy a tantra és a derű miért kerülhetett idősávi fedésbe.

         


    A záró nap (augusztus 6.) első kötelezője egy japán performatív duó intermodiális kifejezőeszközökkel, group A névre hallgatva. Kicsit avantgarde, kicsit feminista, kicsit mindentől távol és kívülálló kísérleteiket áthatja a berlini, londoni és a tokiói agyonurbanizált, feszengő légkör. A minimalista techno és noise hátterek a két hölgy szintetizátor-, illetve hegedűjátékával adják a teljes produkciót. A keleties vonalakat egyértelműen a fájdalmasan nyers hegedű viszi, ami mellé poétizált, de inkább punkos alakú szavalás / vokál is tartozik. Első két lemezük (A és Initation) nagy tereket enged a számok és hangsávok között, sejtelmet és kérdőjeleket helyezve el bennük. A 2015-ös 70+a= viszont már jóval diktatórikusabb, zeneileg is a posztpunkhoz közeledik. Budapesten már volt alkalmam a műsorukhoz, így kétségtelen hogy a látvány nagyon (néha talán túl) sokat tesz hozzá a lemezekhez. Délutánra talán picit erősnek is tűnik a stroboszkópos, fehérzajos, mesztelenkedős, vibráló hang- és képjáték. A performansz kavalkádjában igen nehéz volt az üzenetek dekódolása, így a közönség zenére való reakciója is darabossá és időigényessé változott. Tökéletes őszintesége miatt azonban biztosan feltöltő erejű lesz.

         


    Később Idris Ackamoor & The Pyramids révén eljő a spirituális jazz egy kiemelkedő felállása. Hála a szervezőknek ebből egyik évben sincs hiány. Orlando Julius & The Heliocentrics és a Sun Ra Arkestra tökéletes produkcióit már volt szerencsénk tapasztalni (utóbbi az egyik legelevenebb és legigazabb koncertélményem). Ackamoor és az őt övező zenészek a Sun Ra-féle játékot folytatják, jóval kiegyensúlyozottab és elsőre is befogadható stílusban. Zenéik nem Afrikát hirdetik, erdendően Afrikaiak. Kozmikus együvé tartozásról mesélnek, idealizálnak, azonban tesznek is érte. We All Be Africans című lemezük a határfelületek keresztezésére késztetnek, annak ellenére hogy a megszokott zenekari harmónia mellett, gyökereiben is egyértelműsített a Fekete Kontines (egészen pontosan Ghána). A jazz sokszínűsége és az afrobeat könnyedsége mellett a nyugat-afrikai highlife és a nigériai funk teszi még melegszívűbbé az albumot. Szokatlan elemként felhozható a The Pyramids vonós szekciója. A címadó és más számokban is jelentős szerepet kap a hegedű és a cselló is, ami lássuk be, afrikai illetőségű zenekaroknál igen ritka. Természetesen akad egy jó adag Coltrane klasszikus melankóliájából, Hancock játékosságából, de a célkeresztben mégis Sun Ra eszményi űrzenéje van. A fellépés pedig kétségtelenül testvérek között fog zajlani.

         


    Abból a szűkös zenekari palettából, ahonnan a posztpunk hallgatnivalóimat választom, ez a fesztivál igazán jól szelektál. A trendvonal egyik szívemcsücske az Ought, akik annak idején a várakozásaimat is felülmúlva bárkit rajongó tinilánnyá változtattak. Egy picit zajosabb kedvenc, a Viet Cong nevet nem kis nyomásra elhagyó, Preoccupations. A sötét látomásokkal teli gitárzene tónusos énekkel és slágeres főmotívumokkal az Arab Strap mellett talán a legtöbbet ígérő rockegyüttes a lineup-ban. Budapesti koncertjüket sajnos kihagyva alig várom, hogy húszperces nyújtásban fejemhez kapjam a Viet Cong lemezről származó Death finálét (ha bekerül a setlistbe). Második, Preoccupations című lemezük kevésbé ütött éket a néha élőholtan unalmas indie színtérbe. De többedik hallgatás után inkább egy magabisztossá lenyugtatott, újraépített bemutatkozás, mintsem egy kiüresedett divatzaj. Hosszabb drone-os elemek, érthetőbb, középpontosított ének, melodikusabb fásultság. Néhány zenéjükben pedig kötetlenül élvezhető az összefonódás a hasonló érzelmű elektronikus zenékkel (pl. Zodiac, vagy a régebbi March of Progress). A fellépés nagy titka a számok megválasztásában rejtőzhet. Kérdés, hogyan fér meg a Viet Cong nyersebb kísérletezése és a Preoccupations változatosabb kiforrottsága. Annyi biztos, hogy mindkettőre szükség van.

         


    És ez csak néhány előadó, akiket előzetesen sokat hallgattam. Nem esett szó PJ Harvey vagy a Swans klasszikusáról (laikus lévén nem is mertem előhangot írni). Ahogy felfedezendő alakokból is maradt még: Moor Mother sötét afrofuturizmusa, a Batushka szláv szertartása vagy a Klub P23-ban fellépő lengyel Lutto Lento house-absztrakciói. Minden esetre én ezekben láttam a meggyőzés erejét. Ennek a fesztiválnak nem a promóvideós, prospektusos oldala az erős. Hanem hogy közel van, rettenetesen megfizethető és olyan zenekínálattal bír, ami már kurátori háttérmunkát sejtet - nem egy megélhetési programszervezőjét és hiszitek vagy sem, ez a hozzáállás az emberken is meglátszik.


    Persona és Árnyék, kéz a kézben

    OFF Beszámoló #DAY TWO

    2015 2. rész

    2016: 1. rész - A 25 legjobb lemez

    Ideálisan fekete

    Visegrádi találkozó

    Vámpírnők és kapitalizmus - Jenny Hval: Blood Bitch

     2016   album   elektronika   lista   off   zene   techno   2017   house   rock   a38   katowice   világzene   pop   festival   albumlista   metal   koncert   indie   új 

    2017. augusztus
    2017. július
    2017. június
    2017. április
    2017. február
    2017. január
    2016. december