• 2016: (Afro)futurizmus

    Az óév albumainak felületes részletei (harmadik rész).

    20. Soul Sok Séga (Séga Sounds From Mauritius 1973-1979) [Strut]

         

    A Strut Records 1999-ban kezdte keresni a posztkolonialista Anglia zenei gyökereit ritmus, hangzásvilág, eredet és fúzió összeféréseképp. 2003 és 2008 közötti szünetelésük után újra folytatták (a Soundway Records-hoz mérten is kiemelkedő) gyűjtési munkájukat, mely a mai nagyszerű és sokszerű zenéink prototípusait kutatja. Az elfeledettet és a közvetlenül soha meg nem ismertet tárják elénk a dinamikusan távolodó (közel-) múltból. Ezúttal az Indai-óceán kies kis földdarabjaira voltak kíváncsiak, azon belül is Mauritiusra. Az iszlám, a fekete-afrikai, indiai, indomaláj és európai, tehát kreol kultúrák furcsán félreeső nóduszán, a sokszoros gyarmati múlt jegyében formálódott a ’sega’ zene. Ebből hallhatunk egy húsz dalos, slágerédes gyűjteményt, melyek az apró ország hetvenes éveinek magnószalagszaggató darabjai lehettek. Igazából muszáj volt annak lenniük. A reggaenél táncoltatóbban kattognak, a psy-rocknál vibrálóbban álmatagok, az akkor még csak alakuló hiphopnál lényegesen lazábbak, a figyelmesebbeknek pedig az ütősszekció miatt meglepően változatosak is. Az ehhez hasonló békeszigeteknek általában nemzetteremtő a muzikalitása. A zenében és a táncban fogják közre a különbségek előnyeit, megfelelő alázattal alkotva egy új, közös hagyományt. A kreol nyelven megénekelt dalok a dub poetryhez hasonlóan szociálisan aktívak, de nekünk egy önálló este elvágyódásához is beleférnek. Igazából ez a lemez iszonyat kedves. A tekintélyt parancsoló ősi hipnózis, az egyszerű keyboard és az eksztázisban ugrándozó percussion kirak egy körbe-körbe lófráló mintát, amit a legtöbbünknek érthetetlen ének egyértelmű érzelmei tesznek valamelyest sokszínűvé. Természetesen kifejezetten mókás is lehet a babráló, franciás intonáció, viszont például hatalmas kedvencemet, a ’Pop Soul Sega’-t a fülbemászó, játékosan meg-megakadó vokál viszi a hátán. A tempós szaggatás Londont is megihlette. A mauritiusi származású Mamode-család (Mo Kolours, Jeen Bassa, Reginald Omas Mamode IV) köré fonódó 22a Records nagysikerű house és hiphop között válogató, afro-jazzes bakelitjei is a sega-ra mocorgó ütemeken nyugszanak. De persze még így sincs totál kiaknázva.

    Még két szuper Strut-gyűjtemény: Aloha Got Soul, Sun Ra: Singles.

    19. Africans With Mainframes - K.M.T. [Soul Jazz Records]

         

    Jamal Moss és Noleian Reusse a hasonlóságok jegyében való együttműködése nyolc robosztus gondolatkezdő-gondolatvégző jel. Megrendítően tömör energiát képvisel, ahogy a végletekig letranszformált afro-elemek aláfekszenek az ipari zaj nehézfegyverzetének. Leszűkítve mindezt: a Chicago-i acid platform (Can You Jack?) és egy testen és időn túli, funk-os szintiüzem metszi egymást. Az előbbi rideg hardverei az utóbbi egyszerűsített mintáit borítják be. Pont annyira furcsa is, mint ahogy hangosan kiolvasva hangzik. Néha már nehéz eldönteni, hogy diktatórikus vagy misztikus és a ’Qustul Artifacts’-en kívül nem is igazán hagy pihenőt. Ez kb. az egyetlen egészében kozmikus és szabad terjedésű szám – mondjuk a piramis csúcsa. Előtte és alatta vagy mögötte még kilövés előtti, faragatlan vagy akár teljes terjedelmében visszafordított (’Meroitic Script’) tömbök. Persze azért minden merev témában el van helyezve az ösztönösen groove-os Chicago-i house; legalábbis az én fülem belehallja. Maradjunk annyiban, hogy maximum a ’Hierarchical’ vagy a ’K.M.T.’ finomkodik néhány motívum erejéig. A kis felszínre bukkanó kozmikus sugárnyaláboktól lesz emberi fogyasztásra alkalmas. Többszöri hallgatásra már bármelyik tömbről le lehet fejteni a kérgét, ezáltal sokszínűbben kiélvezni a Sun Ra után induló komplex transzcendenciát. Jamal Moss (és alteregói) egyébként is egyedülállóan képviseli a nyolcvanas-kilencvenes években kialakult Chicago-i klubélet és zenei sajátosságok archiválását. Akit érdekel a jelenben formálódó house és techno vonala, keresgéljen bátran és hallgassa precíz megbecsüléssel a lemezeit (hihetetlen mennyiségben áll rendelkezésre). Vannak kevésbé zavaros, divatosabbra tisztított, sőt inkább divatossá lett (Jamal Moss) vagy egészen elborult, egy-két szekvenciát dadogó alkotásai (Insane Black Man). De legizgibbekk a ’K.M.T.’-hez hasonló palimpszesztek. Nem elég, hogy a múlt vívmányait őrzik, egyúttal a csak tánczenének hitt taktusokat alakítják gondolatébresztő egységekké (Hieroglyphic Being, Africans With Mainframes). Olyan az egész, mintha egy erősen spirituális lény kezelne egy rozsdás gyártósort.

    A felkavart tradíciók folytatása: Low Jack - Lighthouse Stories, Kaumwald - Rapa Nui Clan, Ash Koosha - I AKA I, Sote - Hardcore Sounds from Teheran.

    18. Vakula - Cyclicality Between Procyon and Gomeisa [Dekmantel]

         

    Szerekkel vagy nélkülük, de a ’Cyclicality Between Procyon and Gomeisa’ 2016 legtutibb utazós lemeze, legyen a cél vagy az eszköz bármilyen is. Tény, hogy nem érdemes ezzel a füledben kiugrani a boltba, mert majd másfél órás hanganyag és az ember, ha nem is eltévelyed közben, de legalábbis el-elbarangol. Előfordulhat, hogy a boltig sem jutsz el (empíria). A sci-fi hangulatú album legnagyobb erőssége, hogy a megszokottakkal ellentétben kifejezetten nyitott és vidám hangulatú. Az óriási térérzetek szinte kötelező alapja mellett az ornamentika nem a súlyos-sötét basszusokról, élesen pulzáló szintikről szól. Különböző stílusok szövedéke: lazán megmozgató funk és house, egy-két bluesos gitárbetét, vidám űrjazz gabalyodik bele az ambient-dub hálójába. Felszabadító, de nem könnyelmű lemez, a legapróbb részletekig kidolgozva, illetve ezen részletek apróságát kihasználva. Nem csak a semmi korlátlansága van kiemelve, a különböző felhasznált elemeket nagyon szereti szépen kibontani. Az epizodikus ’8600 km Radius’, akár egy csillagközi lounge konyakkal és bárzongorával, persze minimális szédülettel a végén – ha már eljutottunk az űrbe (ráadásul egy kettős csillagrendszert próbálunk lekövetni). Ez folytatólagosan lezser tánctérré alakul az ’Intergalactic Funk’-ra. Majd kapunk egy kicsit magányosabb spaceblues-t, ami a ’Tomassi Planet’ furcsa világában megteremti az űrben tavaszodás lehetetlen képzetét. Az intergalaktikus rádió jelleget és az egyszerű áthidalásokat néhány skit-szerű szám oldja meg (’Flying Over The Sirius’, ’Takahasi E-180’, 11.41 Light Years’). Ezek már inkább deep space érzetű felvételek. Vissza az elejére: az epilóg számok hangulatfestése mesebelivé varázsolja a közeget (’Acteon’), ezt követi az inkább tipikusnak mondható, terjengősebb dub techno hatás (’Deep Motivation’).  Már-már klisésen passzol a space age szövetéhez, de én a hiányát biztosan nem tudnám elviselni. Harmadik része pedig a legvirtuózabb összetételű, emberarcú űr (’Sensei Revelation’). Magas hatóanyag tartalmú, több komponensű, de egyben fogyasztandó.

    17. Shabaka and The Ancestors - Wisdom of Elders [Brownswood Recordings]

         

    Sokat gondolkoztam, hogy ez-e Shabaka Hutchings eddigi legjobb felállása, de hála az égnek nem kell dönteni, mert mindegyik kicsit más. Az elektronikához és a popzenéhez inkább közeledő The Comet is Coming vagy a Melt Yourself Down nagyon masszív basszusokkal taglalt – de egybegyúrt számokat kreált a ’16-os lemezeken. Egyébként hihetetlen, hogy Shabaka szaxofonjátéka három ilyen nagyszerű albumnak is főmotívuma – egy éven belül. Hozzá tartozik még az afrofuturizmust kinetikájában megfogó, őrületes tempójú Sons of Kemet projekt is, aminek 2015-ben jött ki nagylemeze. Shabaka egyértelműen a londoni fiatal afro-jazz szcéna egyik legkiemelkedőbb és legaktívabb alakja. Ezúttal a dél-afrikai The Ancestors duóval szövetkezett. Tumi Mogorosi (dob) és Nduduzo Makhathini (zongora, keyboard) kifejezetten érzelmes jazzt játszanak, így Shabaka (tenor-szaxofon) is egy líraibb oldalát hozza, hogy beépüljön a körbe. Ehhez a meghatározó hármashoz csatlakoznak a többiek (vokál, pergő, alto-szaxofon, trombita, bőgő) és szépen idomulva kísérgetik a nagyon finoman alakuló és beszédes című ’Wisdom of Elders’-t. Ahogy az eddigiekben is olvasható volt, a jazzhez vagy a spiritualitáshoz valamilyen úton-módon köthető lemezek közül nem nagyon rajongok olyanért, aminek valahol nincs köze Sun Ra hatásához. Ezen a lemezen a legelsőre kivehető ilyen elemek a szintetizátor hangjai és a vokál elhelyezése (megbújik vagy pár percig refrén-szerűen vezet, törzsi kántáláshoz hasonlatos vagy haloványan kiegészít stb.). De már az album címe is működhetne Sun Ra textúrájaképp. Csak az ősi, mitikus alapmúltig itt nem egyiptomi, hanem dél-afrikai víziókhoz nyúlnak vissza.  Viszont a líraibb, lassabb részekben inkább a John Coltrane-féle szakralitás tükröződik. Azért már a tetemes hosszúságú ’Mzwandile’ közben érződik, hogy Shabaka nem tud teljesen lenyugodni. Vibráló, színesen zakatoló hook-jai egy-két szólónál felsejlenek, egyúttal egy ismerős érzést bekeverve a The Comet is Coming lemezeiből. Azonban minden alkalommal együtt halad a zenekar többi tagjával, így néhány esetben a tempó fel is gyorsul (’The Sea’), de a hangulat végig egyöntetű és áhítatos. Shabaka mellet érdemes még külön kiemelni az ütősszekciót (Tumi Mogorosi, Gontse Makhene). Afro lemez révén a fúvósok egyeduralma mindössze időszakos, a poliritmiának legalább akkora szerepe van. Egyik kedvenc részem a lemezről a ’Natty’ című darab fantasztikus, majd tíz percen át futó dobképletei.

    Egyéb mesés / kozmikus kombinációk Shabakától és másoktól: Melt Yourself Down - Last Evenings On Earth. The Comet is Coming - Channel Spirits, Family Atlantica - Cosmic Unity, Flamingods - Majesty, Yussef Kamaal - Black Focus, Nu Guinea - The Tony Allen Experiments, Me & My Friends - Hide Your Way, Afro-Haitian Experimental Orchestra - Afro-Haitian Experimental Orchestra, Sarathy Korwar - Day to Day

    16. Isaiah Rashad - The Sun's Tirade [Top Dawg Entertainment]

         

    A többet mint nem mámoros, kodeines, THC-s melankóliában vagy lazaságban, netalán nihilben lebegő Isaiah Rashad bemutatkozó nagylemeze a sötét részét fogta meg a korábbi két mixtapeből (’Pieces of a Kid’, ’Cilvia Demo’). A Top Dawg szűkös számú tagjaihoz képest minden jelenlegi rap kollektívánál fontosabb Nyugaton. Van világsztárjuk (Kendrick Lamar), örök ígéretük (Ab-Soul), felesleges oldalkocsijuk (Jay Rock) vagy hiteles gengszterimázsuk (Schoolboy Q). Ebben Isaiah Rashad nem foglal el semmilyen szerepet, nem is igazán épült be közéjük. Alárendeltségének vagy önkéntes száműzetésének híján pedig megmaradt zenéjének és szövegeinek összetettsége. A klasszikus soul-jazz minták közepesen, southern mintára belassítva úszkálnak. Ezzel teljesen harmóniában van a rap-ritmika, kellemes R&B-s beütésekkel, dúdolgatással. Az értelemzés nélküli hallgatásra is kiváló lemez ettől az összhangtól lesz a leginkább kedvelhető. A szövegek mélyei egy meglehetősen izolált embert mutatnak be, aki sok szempontból nem tud – de nem is feltétlen akar nyitni a külvilág felé. A nyomasztó tartalmat egyfelől fokozza a szövegelés tempójának sűrű váltogatása. Hol teljesen szétesik, akár a puszta dünnyögésig (’BDay’), hol katonás, de megkeseredett dühvel állítja sorba a sorokat (’Free Lunch’). Ez a kettősség akár egy számon belül is előfordulhat, így lesz a ’Park’ az album legmenőbb hangzatú zenéje. Persze akadnak a fesztelenséget képviselő dalok (’Tity and Dolla’) és meglepően jól beépített, felszabadító különlegességek (’Don’t Matter’). Egyetlen fekete pont, hogy a korábban megjelent ’Nelly’ és ’Smile’ poposabb singlejei nem kerültek a felvételre.  A lemez nagy útkeresésébe sokszor belegabalyodik főhősünk, aki azt hiszem, még egy órás tévelygésével sem véli meglelni a kiutat (’Stuck in a Mud’). Sokkal konkrétabb utalásokat kapunk azonban az eddigi életéről és az ezt szögező nehézségekről (’4r Da Squaw’), ami felfedi, miért látja ilyen borúsan az eljövendőt (’Free Lunch’). Végtére, ez is egy tranzit lemez. Csak nem elvisz, hanem megmutat. Egy olyan ember szeltét, aki az emlékeibe kapaszkodik – ha jó, ha nem jó. Ezekre építve próbálja elhelyezni a teljesen kisajátított, egyedi pályaképét: „I was pillin in the back, I was chillin in the back, cause I always really wanna be that nigga in the back” (’AA’).

    És a társak: Schoolboy Q - Blank Face, Kendrick Lamar - Untitled / Unmastered

    15. Ramzi - For Haku [Rvng Intl.]

         

    Nos, ha valami igazán elszigetelt világot próbálunk meghallani, akkor annak elmeséléséhez a szövegi keret bizony csekélynek bizonyul. Ramzi ideái ráadásul nehezen vizualizálhatók, annak ellenére, hogy fülledt, trópusi és kreatív, összetéveszthetetlen hangzást képvisel. A vancouveri hölgy dub által formált, félórás kazettája mágikus, törzsi és ambient elemeket is tartalmaz. Bizonyos trekkek bírnak humánus behatással, egy kis erdei falu szélére visz el bennünket (bocsánat: engem), ahol kifürkészni próbáljuk a nem láthatót (fától az erdőt). Ez az érzés leginkább a kezdő három számnál kapott el, a ’La Nuit Dans Mon Houdi’-ban viszont már periférikusan ott lappang az észlelésen túli megkísértése. Az ’Anima’ ezen felbuzdulva, de a révületet levetkőzve indul útjára az erdőn keresztül. Ez a legtisztábban kivehető szám, napfényes, egyszerű, melegégövi dal, akár igényes természetfilmek átvezetője is lehetne. Ezt követi a ’Demi-Monde’, mint a kazi legfurcsább száma. A maga rövidségével összemossa az emberi és természeti spirituszt és átmenetével előkészíti a lemez utolsó szakaszát. A ’Demi-Monde’ vége felé bejátszott torzult vokál sámánisztikusan hat, innentől pedig átadódik a hely a minden eszközzel megragadott, kategorizálatlan és időn kívüli zenéknek. Jóval kidogozottabbak a B-oldal dalai. A hipnotikus szintetizátorok egymásra rétegződve néha egészen világűrközeli magasságokba szállnak fel. Különösen érdekesek az ’Etwal Timoun’ és az ’OO’ asztrálhangjai. Mindkettőjüknek van egy párbillentyűs, érzelmes főmotívuma, ami hol az előterében, hol halványan a textúra között elrejtve kavarog. Veszélyes és ragadós album marad végig, nem is baj hogy ilyen rövid.

    Plusz furcsaságok: Eola - Dang, 7FO - Water Falls Into a Blank.

    14. Foodman - Ez Minzoku [Orange Milk Records]

         

    Weirdo lemezekből lehetetlen kifogyni, viszont az Orange Milk Records ezen a halmazon belül is egy egészen új megközelítést képvisel. Már a lemezborítóikban is egységesen a szürrealizmust, szürmodernitást adagoló kiadó viszonylag sűrűn dobálja ki a különböző hangkollázsokat, az internet nyújtotta agymenés színvilágával (Jung An Tagen, Darren Keen, DJWWWW stb.). Jellemzően néhány divatosabb hangzásvilágot lovagolnak meg (footwork, vaporwave, PC music). Különösen fókuszba kerül a juke / footwork hiperaktivitása és darabos vonalvezetése. A korábbiakban már hoztam pár példát, ez esetben is a tánczenei gyökerek kontextustól független szórakoztatássá vagy megismerő analízis alanyává alakulnak át. A footworkben a lábdob 160 bpm körüli darálása adja a törzsi-lüktető jelleget, ezekhez szokás igazítani a hiphopos, funkos, houseos (esetleg acid vagy jungle) kiegészítéseket. Ebből áll össze a jellegzetes klubhangzás, és ezt vitte tovább DJ Paypal egy spektrális bővítéssel (tényleges törzsi motívumok, kirakat-electro és post-bop egy kislemezen belül). Foodman csavarodik tovább. Lemond a lábdob vezető szerepéről, cserébe a számtalan helyről kivagdosott hangmintákat állítja a 160-as rezgésre (pl.: ’Waterfall’). A mikrozenék egy teljesen egyedi válfajával találkozunk, ahol a nyugati avantgárd a japán kibervilágot dolgozza fel. Legerősebb húzásai közé tartozik a PC-soundscapebe jól illő negatív-pozitív terek beágyazása. Ez az alapzajt megadó kick-ek elhagyásával jött létre. Helyükbe léptek a változatos díszelemek, amik egymást taszítják előre-hátra. Akad azért némi biztosító pont, például a ’Mid Summer Night’ hagyományőrzőbb j-popja, az általam már száműzött footwork lábdobbal; vagy a ’Minzoku’ bass musicja, Scratcha DVA-t és a Hyperdubot idézve. Ellentétben a sok helyen olvasottakkal, szerintem az ’Ez Minzoku’ kifejezetten hallgattatja magát. Követhetetlenségét és kiszámíthatatlanságát játékossággal oldja fel (’Jazz’) – kicsit legalább szélesedik az audio-komfortzónánk. Kedvenc darabnak az ’Ontoarabi’ posztmodern rituáléját érzem. Összegezve: rendezett káosz és kirakhatatlan kirakós. 

    A narancslé tejjel eleve durva; de mi van, ha rászáll a pointilizmus: Toiret Status - Omaru CS, Jung An Tagen - Das Fest Der Reichen, Lorenzo Senni - Persona, Rashad Becker - Traditional Music of Notional Species Vol. II.

    13. Powell - Sport [XL Recordings]

         

    Rohan tovább a furcsaságok Maglev-vasútja egészen a negyvenes összeállítás legmocskosabb lemezéig. Oscar Powell a brit cockney stílusú veretést már-már kelet-európai, rozsdás-füstös kazettadiszkóig aljasítja le. A csávó megunta az indie- vagy technoklubok előtti egészestés sorban állást, meg két-három fős kísérleti táncos-zenés rendezvényeket. Kialakított a saját posztpunk és techno keveredéséből létrejött mutánsait, aminek középpontjában a legnagyobb élvezettel táncoló önmaga áll. Kiegészülve a DIY-barkácshangulattal (a főleg a vokálok és a közjátékok esetén), a háttérben azért mégis igencsak személyes lemezt hallhatunk. A posztpunk és a no wave zakatoló dinamikája adja a táncolhatóság jórészét. Ezzel egyemben morognak a vastag kosszal belepett, öntörvényű basszusok. A body music tombolásánál azonban jóval okosabb, agyban és testben is átmozgat. A tetőpontnak szánt gitárrfiff-minták egy plusz eksztázist dobnak a posztpunk mellé (’Jonny’, ’Gettin Paid to Be Yourself’). A gliccses dallamokat azonban egyszer sem tolja túl. Nincsenek a technoból átvett hét-nyolc perces számok. Ilyen rövid idő alatt is képes kvázi klubhimnuszok legyártására, mint a ’Do You Rotate?’ vagy a ’Junk’. Szerencsére tavaly kétszer és két különböző környezetben is láttam élőben. Kiválóan kontextualizálta mindkét szettjét. Az OFF Festival experimental-stage megkívánta tőle a kreativitás és a váratlan fordulatok – színes-szagos közjátékok felvonultatását. A LÄRM szűkös, nyomott doboza pedig inkább az egyenveretést igényelte. Előbbi ismeretterjesztő, bemutató jellegű, utóbbi inkább közönséget kiszolgáló buli volt. Favorit a tempójában kicsit kilógóan megtört ’Big Keith’, ami szépen széthúzott basszusával és lazára tördelt ütemével a legfaszább elinduló / partystarter anyag. A punk hatást tovább hangsúlyozva van ebben egy jó adag provokáció meg trollkodás. Emiatt fordul elő, hogy a nagy táncolások közepette röhögésen vagy legalábbis mosolygáson kapjuk magunkat (ki mennyire extrovertált).

    12. David Bowie - Blackstar [Columbia]

         

    Erről a lemezről tudok a legnehezebben érdemit írni. Újat meg pláne (nem is fogok nyilván). Már csak azért is, mivel nem mondhatom el magamról, hogy ekkora () korom óta ilyen és ennyire voltam / vagyok Bowie rajongó. Lehet ez is szerepet játszik abban, hogy nem első helyre tettem a ’Blackstar’-t. Egy korrektúrát ezáltal engedjetek meg: biztos nem ez a kedvencem 2016-ból, de tény, hogy ez az album mindenen felül áll. A könnyűzene eddig emlékezetét idősíki vizsgálat alá vetve 2016-ról a ’Blackstar’ vagy a ’Tis a Pity She Was a Whore’ jazz-betétjei fognak eszünkbe jutni. Vagy a ’Lazarus’ vészjós dramaturgiája, a hiphopot interpretáló ’Sue (Or In a Season of Crime)’, az önmagát túlélő ’I Can’t Give Everything Away’. Ilyen stílszerű, ennyire magasztos kilépőt még nem jegyeztek, legyen szó bármely ember bármilyen földi tevékenységéről. A popzenében egyértelmű, hogy David Bowie-nak van a legtartalmasabb hagyatéka, és érthető, hogy a ’The Next Day’ (2013) című lemezét miért tekintették záróanyagnak. Mert az is: egy utolsó nagy visszatérés az artrock ezarcú mindenhatójától. A ’Blackstar’ már más, nem illik bele ennyire egy sorozatba. A kaméleonhoz méltóan korszerű, de a művész korát és pályáját tekintve inkább anakronisztikus. Előre látja a távozást, de misztériuma annyira összetett és sokélű, hogy az ember a konkretizált üzenete ellenére sem érzi lezártnak. Olyan fogakat villogtat meg, amik új távlatokat nyitnak művészetében, vagy a korai, induló szakasz nyers és progresszív erejét idézik. Ő továbbállt, én pedig minden meghallgatás után vegzálva próbálom felfogni a Bowie-valóság távlatait. (Most már lehet mondani, hogy ami a ’Blackstar’ után jön 2016-ban, az az én szubjektív ízlésficamom – de ettől még némi izgalomra adhat okot.)

    11. Új Bála - Boka [Baba Vanga]

         

    A SHAPE platformon keresztül Brazíliáig is elturnézó Új Bála a hazai techno különleges színfoltja. Agyoncsavart, néha horrorisztikus atmoszférája a Wolf Eyes-féle noiseból nyert energiával feldúsítva alakul, Kokumnál lendületesebb és gépiesebb keleti rituálévá. A rock-inspiráció nem véletlen, hiszen ő a balassagyarmati derTANZ freepunk zenekarának énekese. Az ebbe a bandába is beleépített jazzes és zajos motívumok jól adódnak össze az Új Bála projektben is. Már végig hallgattuk, hogy a posztpunk / punk zene hogyan kel életre Powell elektronikájában. A ’Boka’ esetén feltámadás helyett inkább elidegenedés, kihűlés figyelhető meg. Az apatikus kattogásokat a macabré-szerűen kitekert basszusok bírják mozgolódásra, így szintén egész táncolhatóvá válik – de legalább is bólogatni nagyon lehet rá. Ez a gesztusos félholt jelleg szerintem élőben jobban kijött, az improvizáció még zombibbá tette. A megfigyelést megalapozta, hogy az impro-techno legigazibb képviselője, Rabih Beaini, szintén sűrűn átérezte a szétfércelt löketeket. A prágai Baba Vangánál kiadott kazetta sötét hangulata és iparosított eszköztára miatt illik a kiadó profilájába. Azonban az eddigi kiadványaikhoz képest ez egy lényegesen húzósabb tempójú, absztrakcióihoz mérten is a klasszik 4/4-hez közelebb álló darab. Kivételt leginkább csak az ’Anti Slim-Fit Territories’ hiphopos taktikája képez. A többi szám esetén, így vagy úgy, de a techno egyértelmű kerete érződik. A ’Casting’ utolsó leheleteit fújó, lassított pumpálása megágyaz a legnagyobbat szóló ’I Break Horses’-nak, ami egy felszabdalt, Blawan-féle creepy technot pörget rá Erzsébetvárosra. A ’The Sad Thing’ esetében kicsit rajta maradt az előző, megtört szám inkonzisztenciája. Cserébe ’Qua Mala Suerte’ már teljesen máshogy folytatja: az indusztrialitásból voodoo-királynővé változik át. A végére maradó (és levezetésnek kiváló) ’Weedbelly’ már a földdöngölő kick-ekkel sem fáradozik. 21 grammos kattogásai tökéletesen fejezik be az utolsókat rúgó albumot.


    Persona és Árnyék, kéz a kézben

    Álomszerű éjszaka: egy tökéletes house klub és a natúr tört ütem

    sZ#v€gɿoɯLá$ - Bon Iver: 22, A Million

    Párizs, klíma, muzsika

    Északi romantika - Jenny Hval: Conceptual Romance

    Ideálisan fekete

    Visegrádi találkozó

     2016   album   elektronika   lista   off   zene   katowice   világzene   pop   techno   2017   house   rock   a38   albumlista   metal   koncert   festival   zajkatalóg   indie 

    2017. augusztus
    2017. július
    2017. június
    2017. április
    2017. február
    2017. január
    2016. december
    2016. november
    2016. október
    2016. szeptember