• 2016: Pszichedélia és jövőpop

    Az óév albumainak felületes részletei (első rész).

    40. BUDAPESTJUKE Vol. 1 [self-released]

         

    Az idei év mondhatni szűkölködött a juke / footwork vonal album méretű megfejtéseiben. 2015-ben mind a Jlin (Planet Mu), mind a DJ Paypal (Teklife / Brainfeeder) féle megközelítés nagy sikert aratott nálam és úgy általában is. Ehhez képest a színvonal, helyesebben a szcéna népszerűségének terjedése, fejlődése nem állt meg, de a vártnál kevesebbet adott (DJ Earl x Oneohtrix Point Never stb.). Cserébe Budapesten a 8ounce Records-ból kibontakozó Jukeyfied sorozat egyre több helyszínen közvetíti, sőt sajátosan alakítja a Chicago-i eredetű 160-ast. Ez nagyjából odáig vezetett, hogy a pesti reneszánsz detroit techno / lo-fi house mellett a juke lett a legizgibb (csütörtök-péntek-) szombat esti program. A dolgok zászlóshajója az UFFALO STEEZ duó és a hozzájuk köthető BUDAPESTJUKE válogatás. A sok producerből összeálló album sikeresen veri a nemzetközi mezőnyt. Nagyjából a műfaj teljes spektrumára tekintettel van: szokásos lazább liquid jungle elemek; acid vagy épp ghetto-tech pumpálásos kezdést követő párbillentyűs - soulos, hiphopos enyhülés (a Rashad-formula egyik alapja); R&B minták a kétezres elejéről; utcai dialóg vagy semleges jövőzene (future funk, vagy mi). Az előbbiekre példa (illetve a kiemelten kedvenc számaim) a 'Bunkó Bounce' és a címéhez szorosan kapcsolódó R. Kelly hangminta (Ignition remix), ami kicsit beemeli a 10-15 évvel ezelőtti trash-R&B-t a buliba; az UFFALO STEEZ 'In The Air'-je elviszi az acid kezdést és a kamu netes slágerek olyan jól működő vokálminta-refrénjét; van továbbá egy RP Boo-szerűen felpörgető, majd a korábban említett billentyűvel letörő 'Smooth'; vagy a rave-jungle 'Flea Market Rave'.

    Ha valami hasonló kéne, ezt hallgasd még: DJ Taye - Move Out, DJ Earl - Open Your Eyes, DJ Earl - Repeat Offender, DJ Diamond - Footwork or Die.

     

     

    39. Susso - Keira [Soundway]

        

    A projekt mögött álló Huw Bennett a londoni afrobeat-orientált jazz újabb alakja. Elsősorban nagybőgőn játszik, de az első sor előtt még eggyel számos más hangszeren elboldogul - így jött létre a Susso: a londoni posztkoloniális világból táplálkozó jazz, a hasonló tulajdonságokat felölelő kortárs elektronikus tánczenék mögött álló fifika és Nyugat-Afrika egy különös szelete összefonódásaképp. A címsorban szereplő 'Keira' a mandinkák nyelvén békét takar; a lemez tulajdonképpen ennek a gambiai népcsoportnak a falusi etno-zenéjét fedezi- és dolgozza fel. A helyszín választás kis átgondolás után egyértelművé válik. A folyómenti ország zártsága és az ebből fakadó hagyományos 'nyers, erdei' hangzás gond nélkül párosítható az amúgy is efelé tendáló elektronikus produceri munkákkal. Nyugat-Afrika (kulturálisan) északi határvidékén pedig már kellő távolságot tart a térség emblematikus highlife és afro-latin jellemzőitől, pótolva ezt a Magreb (pl. Mauritánia) hatások befogadásával. Utóbbi különösen jelentős, ugyanis a vidék közel egyöntetűen szunnita muszlim. Ettől azonban még inkább előbbre való a szúfizmus spirituális jelenléte. Az iszlámhoz közel álló, békepárti tanítások nagy hangsúlyt fektetnek a költészetre és a zenére, így vallás és afrikai tradíció szépen megfér egymás mellett. A ritmusszekció, illetve a további ütős hangszerek kifejezetten a szubszaharai gyökereket képviselik, némi modern leegyszerűsítéssel (a producer munka részéről). Pár dalban (pl. 'Anasumana') azonban a húros részlegről megjelennek az iszlám világhoz közelebb álló hajlítások. A lemez erőssége, hogy nem egy kizárólagos világzenei tanulmány, viszont a mandinkák hangzása jóval nagyobb szerepet tölt be, mint egy sima sample-özős albumon. Az elektronika pedig tisztelettudóan, követő jelleggel segít kihangsúlyozni és fogyaszthatóvá tenni mindazt, amit az afrikai zenének köszönhet.

    Még több Afrika-igény esetén tudom ajánlani: Idris Ackamoor & The Pyramids - We Be All Africans, Konono N1 - Konono N1 Meets Batida.

     

    38. Mike Cooper - New Kiribati [Discrepant]

          

    Minden, amit ma könnyed vagy erőltetett módon az ’experimental’ címkével illetünk, valahol visszavezethető Mike Cooper-re. A zenei kísértletek és a poszt-valamik (egyik) nagypapája életművében igen nagy hangsúlyt fektet utazásaira, kifejezetten kedvelt témája pedig a déltengeri, óceáni hangkép-teremtés, és ehhez fogódzóként az ottani szigetvilág. A ’New Kiribati’ egészen 1999-ig nyúlik vissza, amikor is Cooper kiadja ’Kiribati’ című lemezét és egyben megalapítja a Hipshot kiadót, ezzel megkezdve pályájának egzotikusabb irányát. Az elektroakusztikus ambient album újra gyártása vinylre tökéletesen folytatja a ’Fratallo Mare’, illetve a ’White Sahdow of The South Seas’ csendes-óceáni utazását. Egy improvizált, hangfelvételekre is alapozott, vízalatti anyag, ami többek között az itt élők világának süllyedését (helyesebben: a tengerszint növekedést) hivatott képviselni, emellett a részletes soundscape kialakításával egyben konzerválja is a köztes állapotot. A természet és az empirizmus összefonódása a számítógép és az emberi képzelgés manipulativitásával a passzív süllyedés (’Stones for Voyaging’) mellett felszíni madárhangokat és szétcsavart ütősöket használva fantom szárazulatot hoz létre (’An Aesthetic of Bird Calls’, ’Te Lapa-phosphorus’). Így a lemez véghosszában imbolyog a part és a sekélyebb tenger határán. Ami hangulatát illeti, inkább annak kidolgozottsága, érzékletessége, sem mint pozitív vagy negatív kilengése van előtérben. Már csak az ilyen semlegessége miatt is nehéz és kevésszer hallgatható darab, de egyedülálló és a megszokást követőleg varázslatos is.

    Ha nem lett volna elegendő: Anthony Child - Electronic Recordings from Maui Jungle Vol. 2, Wolfgang Buttress & Bees - Be One

    37. Omar-S - The Best! [FXHE]

         

    A 90-es évekbeli vagy a későbbi, de ezt idéző Detroit-i house az egyik legszexibb műfaj mind közül. Omar-S a legelismertebb, legkreatívabb alakja a város kora-kétezres house-techno generációjának, és erre a pozícióra azóta is rászolgál. Legújabb, ’The Best’ névre hallagató lemeze az eddigi legötletesebb, ezen felül is eszközeiben és hangmintáiban a legsokszínűbb munkája, amit a maga egyszerűségével, de ezzel párhuzamosan a house színtérből kiemelkedő bravúrjaival mutat be. Az általában szokásos alapként szolgáló soul-funk elemek és a proto-techno az album kitüntetetett pontjaiban dub technová (’Time Mo 1’, ’You Silk Suit Wearin Mulafuk’ka’, ’Buggin Out’), downtempo-szerűvé, akár lábdob nélküli, teljes széteséssé (’Ah’Revolution’) fajulhat. A klasszikus helyi elektronika és en block a fekete zene inspiráló hatásán túl az album gyermeki tulajdonságairét a videójátékokat idéző szintik a felelősek (’Buggin Out’) – ez ad egy plusz kanyart a történetnek. A kalandot és gyermekkort így egy kalap alá véve a közreműködők mind egymáshoz közeli figurák, szerves részei Detroit klub- és utcai életének, illetve Omar FXHE lemezkiadójának. A leginkább „hazaszóló” trekkek a ’Seen Was Set’ és a ’Smash’. Ezekért inkább a hangulatosabb, fűtöttebb billentyűk, és a több sávban daraboló dobok felelnek. Mint a legtöbb ehhez hasonló és a környékről érkező house esetében, ebből is áradnak a félig áteresztő, kicsit befelé forduló, de nagyon összetartó emberi impulzusok, amik teljesen az ellentettjét képviselik a mainstream-ben bevett (akár tengeren innen nézve) sokcsillagos, műanyag house-kultúrának. Plusz hogy az erotika ne csak bevezető hatásvadászatként legyen megemlítve, az album vége (’On Your Way’, ’Heard’Chew Single’) megpendíti a szokásos szerelmi szálat, az eszközöknek megfelelően, a lehető legtöbb aspektusból.

    Másik klasszikus: Fred P - Modern Architect.

    36. Gonjasufi - Callus [Warp]

         

    Mindig is értetlenül álltam a GonjaSufi (Sumach Ecks) jelenség egyértelműen megosztó hatása előtt. A 2010-es ’A Sufi and A Killer’ egy életre megmaradó kedvencem lett. Persze tisztában vagyok vele, hogy a benne lévő jellegadó értékek jobbára már bőven kiaknázott tényezők (mint például a 70-es évek pszichedéliája a démonizáltságig kicsavarva, az újsulis hiphop szubbasszusos lüktetései, dél-ázsiai hangminták stb.). Valamint azzal is, hogy a lemez összeségében vizsgálva kb. annyira konzisztens, mint az elengedett marokkó. Ennek ellenére a számok önmagukban annyira tökéletesen rántják össze az említetteket és a metálig fajuló, orkánízű vernyákolás pluszban olyan kifejező, hogy nem jut el az agyamig, mi lenne ebben hallgathatatlan. Ehhez képest a ’Callus’ elhagyja a hangmintázós stúdióelektronikát (ahogy azt már a M.U.Z.Z.L.E. esetében is tette) és a MRR-ADM duóhoz hasonló tompán nyers, hangszerelt alapokkal operál. A hiphop és a pszichedelikus zene mellé egyre inkább párosul a tiltakozó ipari zakatolás (’Afrikan Spaceship’, ’Devils’), a konkrét dallamok megidézése a korábbiakhoz mérten viszont a minimumra csökken (főleg keleties szólamokban merül ki, de akad King Tubby áthallás is – ’Your Maker’). A főállásban jógaoktató, főműsoridőben saját és mindenki démonjaival nyeretlenül küzdő Ecks keveretlen, „megkérgesedett” zenéje és énekhangja a szövegekkel kiegészülve egy a korábbinál jóval egyöntetűbben ábrázolt, de változatlanul bizonytalan világot fest. Ebben az ember tud a „fény”, a „sötétség” és egyéb átmenetek (nevezzünk meg magunkban akármilyen grandiózus, nem bináris példát) mibenlétről, valamelyest úgy érzi, tisztában van velük, illetve fontosnak tartja ezen állapotok tulajdonságát, de hogy éppen melyik veszi körül, illetve egyáltalában formailag mit hova sorol, arról nincs egyértelmű sejtése (se).

    Ami szintén Kaliforniából jött: Vex Ruffin - Vex Ruffin.

    35. Matthewdavid's Mindflight - Trust The Guide and Glide [Leaving Records]

         

    Elöljáróban annyit, hogy én ezt választanám 2016 legjobb albumborítójának (attól függetlenül, hogy eredeti alkotója – Gilbert Williams - valamelyest távol áll tőlem). Borzasztóan megnyugtató lenne egy szobafalon nézegetve, miközben a hanganyag hatásásra lassan önmagát animálja meg. Matthewdavid révülete a jövő lényeinek izolációját mossa össze a mezozoikum tengerelöntéseinek mindent átható életfeltételeivel. Ebben a párás, statikusnak, levitálónak vagy kiszámítható lendületűnek tűnő, helyben mozgó világban minden anyagi természetű dolog élőként hat és fonódik össze és tovább egy nagy egésszé. A new new age – ambient titulussal felruházott majd’ 90 perces, elnyújtott album legfőbb ismérve a boldog súlytalanság. Ennek az önfeledt, felülnézeti érzésnek azonban alapvető eszköze a kiterjesztett időtartam; persze ez a hossz már pont olyan kategóriájú, hogy megnehezíti a befogadást. A szintetizátor-folyam alkotta világot a hallgató ezek által nem felfedezni hivatott. Minden kíváncsiságot és bizalmatlanságot mellőzve ugyanolyan, lomha, időtlen részévé válunk a lemeznek. A ’Trust The Guide and Glide’, illetve a Matthewdavid vezette Leaving Records a kortárs, sötét, dronenal cimboráló ambient ellenpólusa. Az általában oly kedvelt melankolikus hangzásvilág nehezékei kipasszírozzák az emberből a bármit, viszont az efféle súlynélküliség inkább felszívja azt. De ez a jelenség majd egy másik idei ambient lemezben csúcsosodik ki még inkább. Mindezek mellet az album abban az értelemben veszélyes, hogy totális elfeledést és felülemelkedést képes kiváltani.

    34. Atlantikwall - Atlantikwall  [Sivilised Recordings]

     

    Az Atlantikwall kazettája nagy valószínűséggel a legkevésbé ismert tagja a listának. Az idei évem a zenehallgatás tekintetében igencsak szerény volt gitárzene ügyileg, azonban ezt az előásott szalagot ha nem is kifejezetten újítónak, de mindenképpen izgalmasnak ítéltem meg. Emellett nagyon jól beleillik a 2016-hoz kapcsolódó, műfajfüggetlen lo-fi áradatba. A kaliforniai nap perzselte psy-hatás és a német krautrock között félúton, Wales egyik szigetén működő Sivilised kiadó által gondozott album azonban több, mint a két ág összefércelése. A zavarba ejtően komplex gitármotívumok és a ritualisztikus dobszekció, valamint a meg-megbúvó billentyű magában hordozza a space jazz, a törzsi transz-zene, a dub vagy az afrobeat sajátosságait. A felsorolt elemekből pedig a folyamatos loopolás segítségével tördelten adagolt szeleteket kapunk. Ráadásul a számok átlagosan bőven 10 perc fölötti hosszával mindezt igen nagy dózisban. A szüntelenül feedback-ekkel lassított játékidő a végére teljesen átalakul, és az utolsónak hagyott ’Duneskin’-ben (ami messze a legextrább trekk) már egy jó középtempót diktáló, 20 perces örvényben találjuk magunkat. Szintén talán elsőre nehezen emészthető anyag, bár úgy gondolom a vokállal dúsított számok adnak némi támpontot. Sőt, ha nagyon akarjuk, ezek egészen a pop art-pop-ig képesek elhajlani. A káoszt és az improvizációt szerintem nem érdemes fejtegetni. A kazetta egésze kifejezetten tudatos és ötletgazdag, viszont a loopok és repetitív kifejlődés természetközelivé és gesztusossá teszi.

    33. German Army - Te Ano [Opal Tapes]

     

    Ha az előzőhöz passzoló folytatást tervezünk, akkor a kaliforniai German Army valamelyik megjelenését magabiztosan ajánlom. Én speciel az angol Opal Tapes-nél megjelent ’Te Ano’-t választottam (a sok közül): rituálé hangulatból és képzelgésből ez esetben sincs hiány, viszont a merevebb indusztrialitás adja a teljes album kristályrácsát. A banda munkássága több tekintetben is brutális. Egyrészt évenként minimum 5-6, de akár 8-10 megjelenést erőltetnek ki magukból – szerte a világon, másrészt az ipari hangzás dub által összekavart, néhol megraveesített utórengéseit (divatosan poszt- az egész) számról számra, elölről építik fel, viszonylagos pihenőidő nélkül. Az álmaimban is kísértő, Dominick Fernow side projectjeihez hasonló, földöntúli és agyongyengített, szétszórt effektekhez mellékesen társulnak a szomorú ambient-morajlások, illetve néhány esetleges jazzes betét is (’Dingane’). Mint minden rendesen misztikusnak szánt, limitált számú kazettán, a háttérben felsejlő beszédhang itt is hangulatkeltő módon előbukkan (’Revista’, ’Cousins & Strangers’, ’Property Rights’ stb.), de szeánszjelleghez idomult kórusmintát is hallhatunk (’Le Cap’). A komor felvezetés ellenére szerintem bőven akadnak benne cizellált, egészen érzelmes dalok. Személyes kedvencem a ’Ritual Notes’ szépen építkező, sokoldalú négypercese, amiben az említett emberi tónusok a bevezetés után megszűnve átadják a helyet az album legfaszább ritmusképletének és az ezt alakító melankolikusan filmzenés szintetizátornak.

    Ha bejött, itt lehet folytatni: Puce Mary - The Spiral, Cantenac Dagar - Le Seul Gris, Mica Levi & Oliver Coates - Remain Calm

     

    32. Young Thug - JEFFERY [300 Entertainment / Atlantic]

         

    A „mit!” helyett a „hogyan!” címszó alatt virágzó hiphop / trap legvirtuózabb és népszerűsége ellenére furaságát kellően megtartó Young Thug második minőségi mixtape-e saját születési nevén látott napvilágot, és a megjelenés környékére egy (látványra mindenképp) androgün (alter)egóval is járt. Ez már a borítóképen is szembeötlő, Alessandro Trincone által tervezett, keleties stílusú ruhával kezdődik – és valahol a gengszterség (értsd: életmód) nemtelenségében, néhány sztereotípia feloldásában folytatódik. A JEFFERY / No, My Name Is JEFFERY alapkoncepciójában számonként különböző példaképek vannak felvonultatva (Gucci Mane, Wylclef Jean, Harambe, Kanye West, Rihanna stb.). A fő téma pedig ezekből a személyekből vett részletekkel dolgozza ki magát: nagyrészt a Young Thug mögött álló Jeffery Williams-t, valamint a mennyasszonyával való kapcsolatát. Az így kialakult jövőpop lemez így igazán nem is igényelné a közreműködőket, ettől függetlenül akad néhány darab, akiket én teljesen mellékesnek érzek, kivétel Wyclef, ő simulékonyan beleillik és megfelelően átalakul a környezethez. Így vagy úgy, a ’Kanye West – Pop Man – Wet Wet’ címeken futó trekk a 2016-os év legjobb popdala. Tökéletesen alkalmazza mindazokat a jegyeket, amiket Thug az egész lemez során használ, illetve azokat is, amik őt inspirálták. A szexualitás nyíltan és megszokottan középpontba álló, állandó téma, kiegészülve egy (talán sajátos – ki hogy érzi) romantikus ragaszkodással. De a szöveggel ugye már rég kevés dolgunk van. A rapben rejlő verbális lehetőségek tárháza bőven túlmutat a szövegelemzésen. Gyakorlatilag a hanglejtéssel, elharapott, már értelmetlen félszavakkal alkotott slágerédes dallamok elegendően közvetítik a mondandót. A sorvégi ismétlések és egyéb megoldások az általános refrénérzetre pedig fenntartják a „valamiért” örömteli hangulatot.

    Hiphop, másképp máshogy: Death Grips - Bottomless Pit, Skepta - Konnichiwa.

    31. Klara Lewis - Too [Editions Mego]

         

    Ebben az esetben megérkeztünk az ambient sötét oldalához, ami ugyan rendszerint megpendít néhány kiutat kereső hangot – némi optimizmust sejtetve, de sokszor csak a baljósabb elemeibe hagy belenyugodni. Azonban a lemezvégi ’Us’ ha nem is elmosolyodik, de kifejezetten a Clams Casino-féle (bocsánat a párhuzamért) drámaian fel-felszabaduló leftfieldhez (a szó nyersfordítottan szoros értelmében) hasonul. Az összefolyó, nem túlnyújtott melódiák többnyire tompán lüktetve törnek meg. Kiemeleten kedvenc számon a ’Beaming’, ami a közepétől beillesztett beszédhangok miatt elsőként ébreszti fel az embert, holott a kezdő két perc tökéletesen egybefolyik a ’Want’ melankolikus, már-már techno-szerű zakatolásával. A svéd zeneszerzőhölgy egyébként az egyik legtehetségesebb fiatal ebben a környezetben. Megvannak a sajátos kellékei, ahogy összefonja konstruált, rögzített és mintázott sávjait; viszont kortársaihoz idomuló, plasztikus stílusa van – így viszonylag könnyen kollaborálhat bármilyen irányba (Helm, M.E.S.H., Steve Hauschildt stb.). Szerencsés egybeesés, hogy kedvenc hazai kisfesztiválom, az Ultrahang jóvoltából élőben is volt részem az élményben. Kiegészítő, fekete-fehér árnyalatokkal dolgozó vizuális kontrákkal és a LÄRM klausztrofób vagy kényelmesen kicsi közegével. Szóval kíváncsian várom a folytatást, bár valószínűleg a köznapinak hitt mikrozajok beleágyazása ilyen és ehhez hasonlóan tagolt, óriási hangképekbe mindig működő recept lesz. A korábban említett kollabok mellett felmerülhet a technohoz való még határozottabb közeledés, amint azt már a 2014-es Msuic kislemezén is megkezdte. Persze lehet, hogy jobban fut ki, ha továbbra is csak színező elemként marad, a többivel együtt.

    A lemezhez még hozzátartozhat: New Rome - Nowhere, Chris Abrahams - Fluid to Influence, Kristoffer Lo - The Black Meat.


    Persona és Árnyék, kéz a kézben

    Vámpírnők és kapitalizmus - Jenny Hval: Blood Bitch

    Viszonylag lassú lángon

    OFF Beszámoló #DAY ONE

    Álomszerű éjszaka: egy tökéletes house klub és a natúr tört ütem

    Visegrádi találkozó

    2016: Szelektív emlékezet, személyre szabva

     2016   album   elektronika   lista   off   zene   techno   2017   house   rock   a38   katowice   világzene   pop   festival   albumlista   metal   koncert   indie   új 

    2017. augusztus
    2017. július
    2017. június
    2017. április
    2017. február
    2017. január
    2016. december
    2016. november