• 2016: Szelektív emlékezet, személyre szabva

    Az óév albumainak felületes részletei (negyedik rész).

    10. Prequel - Freedom Jazz Dance [Rhythm Section]

     

    A londoni Rhythm Section már több ízben közelebb hozta a Melbourne-i underground mindentől távoleső – de Európához hasonlóan urbánus világát. Tavaly töretlen lelkesedéssel hallgattam a szintén idevalósi Silent Jay x Jace XL kicsit D’Angelo-ra, kicsit J Dilla-ra visszamutató R&B minialbumát. Azonban a kiadó két fő profilja az Al Dobson Jr. által fémjelzett world-beat válogatások (amiről korábban itt írtam), valamint az újhullámos jazzy house. Utóbbit képviseli négy darab szám erejéig a második Prequel EP, teszi mindezt a legkifinomultabban és leginkább széleskörűen. Őszintén: nem hallottam a 2010-es években ennyire soulful és örömteli, sőt örömtől ittas house lemezt. A Detroit-i gyökerek és a már többször előkerülő londoni típusú jazz-színtér sok-sok megjelenésben meghatározó elem volt idén (Duke Hugh, Dennis Ayler, Sam IRL stb.), de messze ez a négy dal lett a tökélyre fejlesztve. A nyitó ’Saints’ két már-már megható produkció egymásra rétegzése. Prequel egy nagyon finoman induló fúvósmintával, laza lüktetéssel nyit. A két ausztrál hiphop duóból (So.Crates, Man Made Mountain) is ismerhető Cazeaux O.S.L.O öblös, terjengős, megmagyarázhatatlanul bölcs hangjával viszont rögtön belevág egyfajta dicsőséglista kihirdetésébe. Nagyjából afro / afrikai-amerikai kultúra nagyjait, azon belül is személyes kedvenceit mormolja szép íves, de elég random tematikával: Otis Jackson Jr-tól Bubby Hutchersonig. Fontos, hogy szereplői kifejezetten nem származás alapján lettek leválogatva. A taglalt kultúrkör elsőrendű fókuszpontja a zene, ami itt több azonosságtudattal bír, mint mondjuk az etnikai hovatartozás. Így kerül a képbe Poncho Sanchez vagy Frank Zappa. Második hallgatásra már észleltem, hogy a zenén túlra is kitágult a kör: Jean-Michel Basquiat, Eduardo Galeano, Hakeem Olajuwon stb. Az adagolás közepénél Prequel ráerősít a ritmusra, ezzel egy Hall of Fame zenés-táncos fesztivállá alakul a dal. A smooth-jazzes fúvósok után a ’Nothing Better’ esőszerű, érzelmesebb zongorabetétje egyszemélyesre szűkíti a bulit – ez az egyik kedvenc utcán-egyedül-sétálós zeném. A ’You Shall Know The Truth’-ra marad a vidám melankólia, ugyanakkor egészen savas szintik is előkerülnek, amitől ez lesz az EP legfurább trekkje. Erre rákontráz a ’Walken’ megkettőzött tempója, amit egy langyos szaxofonminta ellensúlyoz. Négy tipikus mélységi hangulatú house szám, nem kockáztat túl sokat – cserébe nem is hibázik.

    A könnyed, ezararcú hiphop, soul és house jegyében: Duke Hugh - Canvas, Dennis Ayler - No Comment (de a 22a010 is remek), Sam IRL - Raw Land, Tenderlonious - On Flute, Al Dobson Jr. - Rye Lane Volume II & III, Mo Kolours - Version Like Sun, Reginald Omas Mamode IV - Reginald Omas Mamode IV, SW - [untitled].

    09. TV Girl - Who Really Cares [Production Dessinée]

         

    Ez akkor történhet, ha az ember van annyira exhibicionista, hogy a hálószobapopot kipakolja az utcára. Persze a közszemle miatt szükséges némi átalakítás. Bekerülnek samplingezős hiphop-szakaszok (pl.: ’Taking What’s Not Yours’), egészen a dreampopig szétúszó – de dobbal azért alágyújtott dalok (’Till You Tell Me To Leave’), éles funkos-diszkós váltások (’(Do The) Act Like You Never Met Me’) és persze van néhány kötelező indie pop himnusz is (pl.: ’Loving Machine’). Hálótémához megfelelően van szó bizonyos párkapcsolati nehézségekről, huzavonákról; de legyünk konkrétak: nagyrészt a szex a téma. Nem túlstilizált trubadúr módon, nem is valami gyermeki érdeklődéssel – a maga profánságával kellemesen és könnyedén. Annak ellenére, hogy a szakítás vagy hosszú ideig fennálló nőtlenség nyomasztó témáit kerülgeti, végig felszabadult és nyugalmat sugárzó poplemez marad. Persze a szövegek ettől függetlenül tartalmazzák a keserű vagy elvágyódó tényeket. Nevezzük ezt úgynevezett chillwave-paradoxonnak. A felületesség jegyében ezt az albumot a koraeste még sokat ígérő néhány órájára találták ki. Az átlagos későtavaszi péntek legszebb pontjának aláfestése. Ha viszont hozzáolvassuk a szöveget, mindenki saját, feltörő emlékeihez mérten azért fogja a fejét - ha máshogy nem – gondolatban. Ki, miért, hogy és ugye mit baszott el annak idején. De összességében a zene vidámsága mindent feledtet. Az indie pop lemezhez képest rendkívül stílusos, variatív számok légiesítik a hallgatóban felmerülő kínos vagy szomorú emlékeket. És persze a kisurranós ablakban cigarettázásról mindig ötcsillagos teljesítmény dalt írni (a humánetológia roppant megkapó jelensége) (’Cigarettes Out The Window’). Azt hiszem, ezzel a lemezzel lehetne csajozni.

    További sun belt feeling és nagyon okos poplemezek Kaliforniából és máshonnan: Anderson.Paak - Malibu, NxWorries - Yes Lawd!, Kilo Kish - Reflections in Real Time, KING - We are KING.

    08. Danny Brown - Authority Exhibition [Warp]

         

    2016-ban nálam nem aratott akkorát a hiphop (természetesen kivétel az eddigiekben már bemutatott három albumot). Persze előkapni egy ízlésesen megmunkált Joy Division-kaptafát (illetve a posztpunkot, extra rohamokkal) általában nyerő ötlet (korábbi példa: Spoek Mathambo – ’Control’, bár ez már egy másik sztori). Danny Brown pálfordulása óta még nem csinált rossz lemezt (’Black and Brown!’, ’XXX’, ’Old’ és a mostani). Extravagáns kiállása és különböző elmebajok látszólagos birtoklása, ha nem is teljesen egyedivé, de mindenképp vibráló és a figyelmet vonzó személyiséggé teszi. Egyik legfontosabb stílusjegye az orgánuma. Rikácsolása néha napközis tanárnői magaslatokba emelkedik (az ilyesféle hasonlat mondjuk elég szubjektív – mindenki tegye meg a számára átérezhető behelyettesítést). Az embereknek pedig sok esetben ez vele a problémájuk. Kérdezném őket, hogy abnormális, beteges dolgokról mégis hogyan szeretnének hitelesen szövegelni? Langymeleg gospel-kórussal a hátuk mögött vagy szétketaminozott nyálcsorgatással, esetleg valami tutti-frutti autotunenal? Nem a legeredetibb, nem is a legkreatívabb rapper, átgondoltnak pedig végképp nem mondanám, de zenéjének minden aspektusa működik, legyen az egy vadhajtás (’Dance In The Water’) vagy a megszokott dinamikus károgás (’Lost’). Így, a mélypontot elérve, furcsamód karakterfejlődése csúcsán tart (egyébként nincs ebben semmi furcsa – csupán az illendőség kedvéért). Nyilván valóan ezzel nem fogja beérni, vibrálásának alapja, hogy a következő lemez más lesz. A téma azonban kevéssé változik, bár a hedonizmust következményeképp létrejövő poszt-party-szindróma itt már kórossá mélyül. Nem tudja feloldani egyetlen ’Get High’ jellegű trükkel. Megkerülhetetlen ismét a produceri munka kiemelése, ami megint Paul White munkásságát dicséri. A klubtrekkeket elhagyva hasonlóan dinamikus, de lefelé örvénylő, csörömpölő forgószeleket préseltek ki magukból (’Pneumonia’, ’When It Rain’). A tombolást felváltó delírium pedig ezúttal nem egy beletörődéssel végződik. Az ’Atrocity Exhibition’ fél saját magától is (’Downward Spiral’). Talán a legnagyobb kedvencem a lassabb etapból a ’Lost’ című szám („I’m like Kubrick with two bricks and hoes on the strip”). Hihetetlenül univerzális ütemben rappel. A Playa Haze által készített alap pedig gyönyörű-de-disszonáns kollázsként rakódik alá. Megtudtuk tehát, hogy Detroit-i one-man-show továbbra is megállíthatatlanul képviseli a romlás világát. Bónuszként, a kilógó, közösködős ’Really Doe’-ban Earl Sweatshirt verzéje, ha elsőre antirapnak is tűnik, a legjobb szöveg az évben. 

    Hihop másképp, esetleg dühből: Babyfather - BBF hosted by DJ Escrow (a legeslegjobb protest-lemez - ha létezik ilyen kategória), Death Grips - Botomless Pit

    07. Moodymann - DJ Kicks [!K7 Records]

         

    “Someone took one of these [a record] and another one of these and decided to mix them together, and now that art is somewhat being forgotten because everybody forgot about the records themselves and was worried about the mixing, and that’s more about the ego.” Moodymann kartársa, Theo Parrish nagyon fontos megállapításokat tesz a fent idézett interjúban. A DJ a hallgatás és a válogatás művésze. A lemez iránt alázatot érez és nem az eszközt látja benne. A megfelelő sorrend víziója teremti ujjá a kiválasztott lemezeket – a változó kontextus miatt. A közönségnek játszik, de ő maga is a közönség része. A válogatás és a szett alakulása jóval a fellépés előtt kezdődik, az első lemez megtalálásakor, és onnan folyamatosan alakul. Újabb alkalommal méltatlankodnék, hogy sokan vajon miért érzik ezt a mixet várakozáson alulinak? Miért neheztelnek egy számukra „klisének” számító dalra? Egyáltalán hogy tudnak fennakadni egyetlen dalon? A persze, hogy Detroit-i Kenny Dixon Jr. régóta és várva várt mixlemeze a DJ-Kicks 51. elemeként látott napvilágot és számomra felülmúlta a predesztinált, lényegében az albumjainak megfelelő deep house / prototechno kombót. A város underground kultúrájának egy emblematikus alakja, és a lokál-patriotizmusát mind lemezei felépítésében, mind ebben a mixben kihangsúlyozza. Moodymannek saját erdetmítosza van: egyszerre áll az este középpontjában és takarja az arcát maszkkal. Az afrikai-amerikai zenéken keresztül (soul, house, hiphop, egyebek) gyúrja össze egész Detroitot (Andrés, Dopehead). Persze számos más gyökerű zenét találhatunk (Jai Paul, Flying Lotus, Little Dragon stb.), de ezekhez „Moodymann edit”-ként éppen hogy csak hozzányúl (extendál vagy megakaszt), szigorúan felesleges és a flowt siettető áthallások nélkül. Ahogy egyre inkább haladunk előre a mixben, annál inkább megfigyelhetjük, hogy ezeket a számokat egyetlen hiba nélkül kellet összepakolni. Külön-külön semmi koherencia nincs köztük és kizárólag ebben a struktúrában működnek (pl.: a José González vagy az Anne Clark számok). House és diszkó buli helyett egy Late Night Tales érzelmű összeállítást kaptunk, olyan zenékkel, amik ilyen formában és így együtt csak az ő keze alatt férnek meg egymás mellett. Mixalbumként is bármelyik hagyományos értelemben vett nagylemezzel felveszi a versenyt.

    06. The Caretaker - Evereywhere at the End Of Time [History Always Favours The Winners]

         

    James Leyland Kirby egy grandiózus (vagy inkább megalomán?) sorozatának első tagja. A demencia előre kitervelt hat állomása közül az ’Ewerywhere at The End of Time’ kezdése, mint egy emberélet első teljes visszaemlékezése. A felejtés és elmúlás észlelésével, sőt tudatosulásával, megpróbálja összekaparni folytatólagos emlékezetének megmaradt húrjait. Az emlékezetben csak az maradt fenn, ami még a jelenben is komoly jelenőséggel bír. Így a dalok markáns hányada a megéltek legkomolyabb érzelmeit (’Childishly Fresh Eyes’ vagy ’The Loves of My Entire Life’) és az emlékezetkiesés elhatalmasodásának passzív elszenvedését sugallja (’We Don’t Have Many Days’, ’My Heart Will Stop In Joy’). A lemez, illetve a The Caretaker profil eszköztára sok szempontból megközelíthető. Kis melódiákat, etűdöket metsz ki a Jazzkorszak hangulatvilágából és ezeket helyezi a demenciának megfelelő, mozaikos – patchwork-szerű, posztmodern köntösbe. A forrás és az eredmény közötti nagy távolság érzékeltetéseképp a széteső darabok szaggatottság helyett egy ópiumköd takarásában, lomhán és egybefolyóan ömlengenek elő. Az albumsorozat (terv szerint) egy pszeudo-kórtan igen pontos ábrázolása, Kirby alteregójának lassú halála. Annak ellenére, hogy ez az állapot a tanulmány kezdőpontja és emlékezetgyűjtése végett kifejezetten boldog, már itt is egyértelmű jeleket kapunk a tudat hiányos működéséről. A ’Slightly Bewildered’ elődjeihez képest már eleve szellemképként mutatkozik, a billentyűleütések alig kivehető jelenlétével pedig már inkább halk motoszkálásként és nem dallam formájában ismerünk rá. Valamint a ’Things That are Beautiful and Transient’-et is elejétől a végéig az elhalás fenyegeti. Talán a leginkább visszafogott és szívhez szóló dal a ’The Loves of My Entire Life’. A zongoraetűd széthulló újra- és újraélése a múlton túl a teljes befogadható térrel is kapcsolatot teremt. Egy utolsó, száz százalékban tiszta és igaz emléknek tűnik. A végére Kirby két szám erejéig még erőltet egy utolsó táncot, mint egy nagy finálét. De ugye ez még nem a lezárás: hamarosan megjelenik a zavartság és az egyén szétesésének következő fázisa. Általában a szűkebben vett környezetem nem érez rokonságot a zenei ízlésemmel, de a Nagymamának ez lett a kedvenc lemeze.

    05. Mark Ernestus' Ndagga Rhythm Force - Yermande [Ndagga]

        

    A Basic Channel, Maurizio vagy Quadrant (stb.) és a leginkább ideillő Rhythm & Sound néven futó, Moritz von Oswald és Mark Ernestus által alkotott dub techno duó az elektronika legendás és megkerülhetetlen formációja. Nekik köszönhetően zenék ezrei kaptak egy olyan térérzetet, mely funkció kihasználása végtelen számú lehetőséggel bír. Ernestus önálló produkciójában, a kétezrés évek végétől kezdve foglalkozik gambiai és szenegáli zenékkel. Az ndaga / ndagga egy tradicionális szenegáli recept, mely közepes tempójú dobok variálásából és kissé fásult-nyekergő énekből áll. A berlini producer az Ndagga Rhythm Force ehhez hasonló, kicsit letisztultabb, pszichedelikusabb dalait tölti fel, illetve tágítja ki. A technoid, de természetesként ható elemek két ütem közti távolságot ölelik fel. Ezek kitszélesedése teljesen a háttérbe szorítja az idő dimenzióját. Afrikai részről persze a poliritmikus, ezerféle és ezerfelé tartó ritmusszekció produkálja a lényegi hozzáadott értéket. Majd’ minden számban egyszerre legalább öt-hat, más-más sebességű dobra lehet fókuszálni. Felfoghatatlan egységük pedig az arab világ ütőseihez hasonlóan a mitikus múlt és a környezet harmóniájának történetét mesélik el. A leginkább kluborientált világa a nyitó ’Lamb Ji’-nek van. Látomásokkal teli techno verseng a többveretű sabar drum-okkal. Többször momentumjaira hullik, majd visszaáll 4/4-re, közben egy folyamatosan duruzsoló, lágyabb basslinenal marad ebben a világban. A ’Walo Walo’ már kissé frusztráltabb. Lüktetése inkább a dub felé visz el, basszusai pedig egyértelműen a berlini, sötétebb eredetet idézik. A ’Simb’ az eddigiekhez képest kevéssé monumentális, jobban előtérbe kerül az apró gitárbetét és a „tallking drums”-effektus. A ’Jigeen’ és a ’Ndiguel’ hangzásai pedig jóval telítettebbek lettek, Ernestus kevesebb szabadságot hagyott, az amúgy ellentétes dinamikájú számoknak. Mintha ez előkészítette volna a ’Yermande’-t, ami gyakorlatilag összefoglalja az eddig hallottak minden előnyét. Kifinomult és energikus áthallások és váltások, mélyről jövő basszus és csillagrendszereknek elegendő méretű térközök.

    Afrikához kapcsolódva, de másfajta tánczenével: Konono N1 - Konono N1 Meets Batida; és ha már volt dub, legyen egy latinos dubstep album is: Mala - Mirrors.

    04. Les Graciés - Low Doses [Firecracker Recordings]

         

    Gaël Segalen és Afrikan Sciences közös Les Graciés projektje a leginkább alulreprezentált album ebben a negyvenes sorban. Pedig szintetizálja az elektronika mostanában legizgalmasabb válfajainak jó néhány elgondolását. A deep househoz hasonló töredék-grooveok, a detroit-techno és dub kéz a kézben járása vagy a billegő-hibás ütemek keveredése a törvényszerű, ritualisztikus percussionökkel. Ismételten előkerül tehát Sun Ra-féle kozmológia („omniverzum”), kicsit ingoványosabb, ridegebb és realisztikusabb köntösben; valamint a hőskori Motor City techno néhol egész gépies lüktetése (ez lejobban a ’Pan’ számban érződik). A csilingelésekhez tartozó, apró gyémántokhoz hasonlatos hi-hatek és kopogások Flying Lotus ’Cosmogramma’ lemezére emlékeztetnek. A bőség zavara sokkhatásként ér a lemez gerincét adó ’Symetric Relatives’ és ’Pan’ című trekkekben. A töménység feloldására előttük szerepel a még Ras G-t is kiforgató ’Salubrious’ otthonos broken beatje, utánuk pedig a szintén lazító ’Compoly’. A ’The Entry Dance’-re visszatér egy szünet nélkül kattogó, sötétebb érzés, ami a ’The Reign After’-re zajos, tűélesen sercegő ambientig épül le. Ebből szinte kirobban az indokolatlan dialóggal-kórussal, talk-mashuppal ellátott ’Low Doses’. A kicsit kívülálló számban egyszerre ott van a korábban említett FlyLo-féle hiperaktív kattantság és egészen a metálig elnyúló zúgolódás. Segalen elektroakusztikus aurája és gigantikus hangépítményei teszik igazán karakteressé az afrofuturista vonásokat. Mindehhez szépen illik Afrikan Sciences szabadjára engedett ütemérzéke és (poszt)strukturalista módszertana. Az afro zenék elemeire bontása a műfajiságon kívül helyezi az amúgy ismerős hangokat, de mindvégig a folyamatra koncentrál (ez pedig az afrofuturista dinamika motorja). Derrida vagy Lévi-Strauss feltételezett ajánlatával.

    Itt a különbözőségük miatt ezek hasonlítanak: Innercity Ensemble - III, The Stargazer's Assistant - Remoteness of Light.

    03. The Dwarfs of East Agouza - Bes [Nawa Recordings]

         

    A ’Bes’ kapcsán nekem mindig egy furcsa látomás jelenik meg. Az egyiptomi eredet automatikusan kapcsolja hozzá a szélsőségesen napfényes tájat, akár a homogén sivataggal, akár a tömött bazársorokkal. A pszichedelikus, krautrockos beütés, pausszá alakítva a vakító égboltot, lukat üt a nappalon, amin keresztül „besüt” az időtlen, megnyugtató éjszaka, mesefilmekbe illő, barátságos égitestjeivel. Ez a lemez számomra azért annyira érdekes, mert egy nekünk egzotikus világot (objektíven nézve) igencsak alternatív módon ábrázol. Az úgynevezett sahara-bluesból (Terakaft, Tinariwen stb.) jól ismert és meglehetősen populáris riffek hipnotikus átdolgozásai, virtuóz rögtönzései hihetetlen erővel vonzzák a figyelmet. Alapszövetként működik az észak-afrikai beszélő dobok loopolt monotonitása. Ehhez csatlakozik Sam Shalabi tradicionális hangzású, észveszejtő gitárjátéka. Az a bizonyos „luk az égen” pedig Alan Bishop basszusgitárjától, szaxofonjától nyílik meg. Végül Maurice Louca élesen csilingelő szintetizátora fel-felbukkanva tetézi a „kosmische Musik” eszköztárát. A hipnózist így két oldalról is megéli a hallgató: az oly sokszor felhozott ősiség mivoltában és modernebb, űrkorszaki értelemben. A lemez a magyarra ’Bész’-nek fordított egyiptomi istenség egyfajta hangcsöve. A trió a mindent és mindenkit védelmező törpe isten szolgálatában vezet körbe, a kezdetben inkább hagyományos eszközökre támaszkodó daloktól a majd’ fél órás ’Museum of Stranglers’-ig. A külön lemezként is elkönyvelhető, három részes improvizáció egyre inkább távolodik a megszokottól. Az észak-afrikai kötődés ugyan mindhárom zenészben közös, de életútjukat tekintve más és más helyről érkeztek vissza Agouzába. Louca, többek között ’Benhayyi Al​-​Baghbaghan’ munkájával is az elektronika és a kairói field recording perspektíváját erősíti, összerántva az újszerűt és a lokalitást. Bishop az amerikai punkot és kísérleti rockzenét is megjárva ragadt meg az ezoterikus, keleties világnál (Sublime Frequencies). Az egyiptomi-kanadai Sam Shalabi viszont már kezdetektől a húros hangszerek és az észak-afrikai hagyományok bűvkörében alkotott. A lemez legösszetettebb dala a ’Where’s Turbo?’, melynél a két szál kicsi áthallásokkal hullámzik, sebességében is váltakozik. Hihetetlenül élménydús lemez, ennek ellenére nekem mégis a ’Clean Shahnin’ nyugodt, hamisítatlanul egyiptomi atmoszférájú dala lett a kedvencem.

    Az emlegetett sahara bluesra példa: Imarhan - Imarhan; egy kis szelet az európai rítusokból: Anna Homler & Steve Moshier - Breadwoman & Other Tales; klasszikusabb afrikai zene (mert ugye az igazi jazz etiópiai): Hailu Mergia - Wede Harer Guzo.

    02. S Olbricht - For Perfect Beings / ZZM [Lobster Theremin / UIQ]

         

    A digitalizált mérnökség szegényes lehetőségei és a posztindusztriális zajtechno helyett itt minden egyes ütem vagy szintifüggöny egy organikus körmenet része. Már ebből kifolyólag is nehéz lenne neki párt találni vagy gyökeréig visszavezetni. Minden nagyrabecsülésem ellenére S Olbrichton kívül kevés pályája bőven első felében lévő zenészt ismerek, akinél már első pár hangból egy csokor olyan szignó árad, amik kibontásával az egész lemez rokonszenves egységgé áll össze. Persze a hangjegyzékben szerepelhet Actress / Levantis vagy Legowelt, de a hasonlóság inkább a természetességben, a feszengő kimértség hiányában vagy a hangok közérzetében fedezhető fel. Egyébként is, jóérzésű zenekedvelő heti szinten elmélyed az említett előadók lemezeiben – és ez önkéntelenül rárakódik az emberre. A ’For Perfect Beings’ nem Olbricht legjobb lemeze. Ez a pozíciót a végtelenségig fenntartanám a 2012-es ’Deutsch Amerikanische Tragödie’ által prezentált techno és sötét ambient összetett küzdelmének. A ’For Perfect Beings’ óriási előnye azonban, hogy nem ütköztet hangról hangra az ismeretlenbe. A körkörös sorozatok (legyen szó bármelyik sávról) nevükből fakadóan önmagukba térnek vissza, de ez folyamatában olyan struktúrát alakít ki, ami képes egy egész lemezen keresztül stabilan izgalmas maradni. Például ebben is különbözik Actress munkáitól, akinél a hasonló befele fordulása inkább forgás- és töréspontok eredménye. Az ’Asterid’ nyitány sürgető és hirtelen, de a rárakódó rétegek egy percen belül lenyugtatják. A szép íveket megfogalmazó, szinkopikus dobokat pedig egyre inkább beborítják az élettel teli, sűrűsödő puttyogások. Ha az őserdőkig nem is megy el, de egy fülledt terrárium jól bevédett kis komfortzónáját érezteti. Aztán alámerülve adják át a helyet a ’Blambestrid’ veszélyesebb üzemének. A csillagközökig emelkedő szintetizátor már stabilabb, befejezett ütemeken áll. Ezután ’Fadaisco’ momentumaiban visszateker a tánctér felé, nem véletlen hogy ezt sikerült a legnehezebben megszoknom. A hipnotikus, egyszerű billentyűk és a felpörgetett perkák eufóriája eltér az eddigiek finommechanikájától, de a ’Gesnaria’ epizódjával mindez megtisztul. A ’Rien’ a ’Deutsch Amerikanische Tragödie’ és a ’The Last Act of Dorothy Stratten’ világát ötvözi. Egymást takaró sávok és bizakodó lo-fi egészen érzelmes kitörésekkel. Majd a két verziójú ’Ovacrwded’ a fényeket lehalkítva visszatér a ’Blambestrid’-ben pislákóló űrzene felé. A gyorsabb az album tetőpontja: talán a legérzelmesebb dal a hét közül, mint egy magányos pesti űropera főcímdala. A belassított finálé persze nem csak tempójában változik. Jóval megfontoltabb, érzéseit visszarejti a megnyújtott szintimelódiák tónusuk vesztett horizontja alá. Végül ugyanúgy elmerül, mint az ’Asterid’ az elején. A még friss pocsolyákban visszatükröződő kitisztult égbolt kettős benyomását keltő zenékhez hozzávenném a ’ZZM’ EP változékony darabjait. Különösen kiemelve a ’Floa1’ nevet viselő szerzeményt, mely romantikusra leszedált ambientből fordul át furcsán katatón, magánkívül lévő állapotba. És akkor így lett ez 2016 legnagyszerűbb dala.

    Pluszban pár darab techno és house ajánlat 2016-ból, amik ugyan királyak, de messze nem annyira, mint a 'For Perfect Beings': Shxcxhcxsh - SsSsSsSsSsSsSsSsSsSsSsSsSsSsSs, DJ S - Neva Done This Before, YancityGurl - Shadow Medium, Skee Mask - Shred, Qoso - Printemps-été, Nebulo - The Safari Suites Vol. II, Gang of Ducks - Paradisia, Proto - Vitamin Tracs, You're Me - Plant Cell Division, Kassem Mosse - Disclosure.

    01. Huerco S. - For Those of You Have Never (and Also Those Who Have) [Proibito]

         

    Az amerikai Huerco S. muzsikája sosem volt egyszerű falat. A szűken vett mozgolódásra szorítkozó house in memoriam jelenik meg második, már teljesen szétcsúszott nagylemezén. Az ozmotikus dalok houseos ritmusukat némiképp megtartva szükségtelenné teszik a dobok alaphálóját. A korábbiakban (’Colonial Patterns’, ’Verdigris Reader’) is amorffá roncsolt ritmika szerepét átveszik a nyugodtabb kémiájú elektronika ambienthez képest rövidre fogott sorozatai. Ez igaz a ’Marked for Life’ lágyan szaggatott spiráljára, a ’The Sacred Dance’ egészen ütemes, szűrt kavargására vagy a ’Kraanvogel’ dub techno maradványára (akár egy kilencvenes Basic Channel is lehetne). Számomra az ambient zene sok tekintetben megváltozik ezen keresztül.  A ’For Those of You…’ sekélytengeri környezete attól igazán nagyszabású és újító projekt, hogy nem lépi meg kétszer ugyanazt. Ellenébe megy a sötét, drone felé húzó iskola elhatalmasodó keserűségének és a belefeledkező altatólemezek pusztaságának. Egyszerű álomképnek túl konstruktív, de objektív valóságnak meg túl plasztikus. A leglágyabb daloknak vannak apróbb fokozataik (pl.: ’A Sea of Love’), de a szokatlanul tördelt, néhol egészen rövid skiccek mindössze egy-egy ötletet mutatnak meg, és azt sem kerekítik ki. A ’Cubist Camouflage’ példázza legszebben, hogy egy három percnél rövidebb hangbuborék mennyire igényli a különvett újrahallgatást és a hallgatói részvételt. Meglehetősen koncepciózus lemeznek tűnik – bár eddigi munkáit tekintve nehéz rájönni a misztikum mögötti ravaszságokra. Nem ad meg csúcspontokat, egységes hangulatát leszámítva minden szám a maga útján halad. Legalábbis sok hallgatás távlatában ezek az impressziók értek. A ’For Those of You…’ mindent felszív. Bármilyen állapotomat fordítom felé, képes vele megbirkózni és más fényt vetni rá. Ajánlanám tehát arra az esetre, ha valaki szeretne szimbionta kapcsolatba kerülni egy lemezzel.


    Persona és Árnyék, kéz a kézben

    OFF Beszámoló #DAY ONE

    Viszonylag lassú lángon

    2016: 1. rész - A 25 legjobb lemez

    Álomszerű éjszaka: egy tökéletes house klub és a natúr tört ütem

    OFF Beszámoló #DAY THREE

    2016: 2. rész - A legjobb dalok, EP-k, miegymás

     2016   album   elektronika   lista   zene   off   rock   a38   katowice   világzene   pop   techno   2017   house   albumlista   metal   koncert   festival   electronic   zajkatalóg 

    2017. augusztus
    2017. július
    2017. június
    2017. április
    2017. február
    2017. január
    2016. december
    2016. november
    2016. október
    2016. szeptember
    2016. augusztus