• 2016: Szív utcától az esőerdőig

    Az óév albumainak felületes részletei (második rész).

    30. The Diabolical Liberties - DANceFLOORs oF EnGLanD [The Diabolical Liberties]

         

    Alex Patchwork és Earl Zinger közös gyermeke egy prémium, még inkább vintage dancehall – bass – house és a többi album. Nem címkézgetünk tovább, egyszerűen annyira angol, amennyire a Birodalom felbomlását követő bevándorlási hullámok következtében annak nevezünk valamit. Közepesen variált törtütemek, rengeteg, egymásra rakódó perka, parkettet átrendező basszusok. Az idei bass music kínálat meglehetősen erős és sokszínű felhozatal. Az eddig leírtakat alapként mind alkalmazzák, a különbségtétel pedig a kreativitásukon múlott. Gaika vagy az Equiknoxx nagysikerű lemezei nagyon jól reagáltak a divatosabb hangzásokra, mint a mézes-mázos autotune vagy a trap homályos szünjei. Nem is beszélve a Demdike Stare saját magukhoz képest is alternatív megközelítéséről (szokásos boszorkánykonyha, csak épp most a tánc- és a rideg zajzene mentén – főleg az utóbbi javára). De még fokozhatjuk ezt G.H. black metálig elnyúló szubbasszusaival. Lényeg a lényeg, nekem ezeken a progressziókon túl sokkal áthatóbb volt a ’Dancefloors of England’, mert hozta a számomra kedves bensőséges, neo-tribal vonalat. Ezzel ugyan nyilván semmi kockázatot nem vállaltak, de azzal a jól megválasztott egy-két dallammal és a dub poetry szerű énekelgetéssel legalább nem értelmezték frusztrálóan túl a keretüket. És ez a húzás az ilyen megmozgató albumoknál talán jobban esik. A megszokott ritmusok és a szeánszot leíró szövegek egymás enigmáiként munkálkodnak, például a közösségi szellem megidézésén. Valószínűleg ennél jobban nem is érdemes ízeire szedni, elvesztené az egyszerűség varázsát. Kifejezetten ínyencséget találunk viszont a Diabolical Liberties szintén ’16-os kislemezén. Tovább bővítik a brit kört egy trekknyi laza jazzel, illetve egy másik, kitekeredett poszt-punkkal.

    Egyéb karneváli hangulat: Gaika - Spaghetto, DJ Marfox – Chapa Quente, Gqom Oh! - Crudo Volta Mixtape 1, Acid Arab - Musique de France.

    29. Kornél Kovács - The Bells [Studio Barnhus]

         

    A tánctér és a vicc együttese nem egy újkeltű dolog vagy ritka alkalom, viszont a minőségi humor és az ehhez elengedhetetlenül kapcsolódó komolyság már élményszámba megy. Kornél Kovács mókája ezúttal egy egész albumon át vezeti a régiúj disco izgágaságát (’BB’,’Gex’), a UK bass / UK house frissességét (’Dollar Club’, ’Josey’s Tune’), és pluszban belevisz némi vidám melankóliát (’Szív utca’, ’Urszusz’). Az Axel Boman, Petter Nordkvist és Kornél Kovács közösködésén alapuló Studio Barnhus a houseon keresztül igyekszik a svéd minőségi és egyben szórakozott, szórakoztató elektronika felfuttatásán. Utóbbi (vagyis a címszereplő) leginkább a kedves szintetizátoraival mutatja az utat, és ezek közé-mellé férnek be a különbözően meghekkelt vokálminták, illetve egyéb újradolgozott disco, soul dallamok. Az album keretének kezdő elemeként Kornél önmagától idézve, a korábbi ’Szikra’ single-jéből készített egy ambient-átiratot, és ezen rövid késleltetés / megtévesztés után indítja meg az irigyelni való péntek esti daj-dajt (’BB’). Cserébe a legvégén, az ’Urszusz’ downtempojával egyértelműen jelzi a hazakullogás mindenki által ismert, két-(több)-esélyes hangulatát. Még egy fricskaként, ezt megfejeli a viccesre részegedett vagy józanodott arcok kitartó kórusa, amint a buli után felfedezik, ízlelgetik a magyar származású DJ nevét. Ebből is érződik, hogy az este mindenképpen jól sikerült, remélhetőleg a tárca nem lett elhagyva és ébresztőt sem kell állítani. De az ellenkezők esetén sem eshetünk kétségbe, ugyanis ami a két emlegetett szám között zajlott, az majd’ minden körültekintő huszonéves hétvégi álma. Kipipáltuk a house örökké tartó megújulását (tisztára keverten), kerülgettük a befordulós, hajnalikettes állapotot (’Szív utca’), közben ott maradt az a spanunk aki a zenéért jött meg az is, amelyik kifejezetten nem. Mindezek mellet volt min marha sokat vigyorogni és elsősorban rég nem táncoltunk ilyet. Adaléknak továbbá ott van az a tény, hogy a legnagyobb nyugodtsággal hallgatjuk ugyanezt másnap délben.

    Non-stop party: Max Graef & Glenn Astro - The Yard Work Simulator, Buddy Love - Mango Peach.

    28. The Body - No One Deserves Happiness [Thrill Jockey]

        

    Valamelyest ez is egy kakukktojás lehetne. Pontosabban a metál műfaja élesen kiválik az eddig és az eztán felmutatott darabok közül. Nem is véletlen; általában véve a sötét zene klasszikusabb oldalából az akusztikusabb zenéket kevéssé pörgetem, de évenként mindig akad néhány (viszonylag felkapott) lemez, ami nem csak megugorja a küszöböt – hanem veszélyesen közel kerül hozzám. Szűkös ismereteim révén ráadásul eléggé bandaspecifikusan válogatok, de a tisztán látás végett a The Body számtalanul sok lemezét kivétel nélkül kifogásolhatatlannak találom. A portlandi duó elektronikával vegyített sludge monstrumjai bárminél sajátságosabban közelítik meg a közismert metál témaköröket. Az alapelvszerű világvége hangulat, vagy legalábbis a jelen folytonosságának brutális szakadása a ’No One Deserves Happiness’ keretein belül eszközhasználatban és hangulatában is eltér a szokványtól. A magukat kíváncsinak gondolók bátran próbálkozzanak, nem fog semmit érni a metál elleni szkepticizmusuk (ha van ilyen – mert előfordul). Nekem az egyértelmű pluszt mindig a vokál adja, ami a hörgés-morajlás-üvöltés szentháromsága helyett magasan tartott rikácsolással operál. Ez valamilyen oknál fogva minden hallgatásnál a „boszorkány”(-os) kifejezést juttattja eszembe. Minden esetre ezerszer több iszonyatot hordoz magában, mint bármelyik teátrális álbasszus kifejezéstelenül unalmas ordibálása. A zenekar, lévén kéttagú, gyakran hagyatkozik kollaborációra (The Haxan Cloak, Thou, Full of Hell): Chrissy Wolpert és Marelie Amstrong közreműködése különös módon ad egy pop-karaktert a lemeznek. Még ideje korán jelezném, hogy ez semennyire nem az album lágyítására szolgál, sőt az elektronikával kiegészülve inkább rémisztő megnyugvásképp hat. A feminin vonal mellet, a szokásos zajzene (’For You’) és ambient (’The Fall and The Guilt’) kombináción túl a tánczenéből (techno – pl. ’Two Snakes’) kölcsönzött elemek is képviseltetik magukat. Ha pedig kedvencet kell választani, biztosan a záró ’The Myth of Arc’ marad meg. A súlyosbított doomos basszusok és a hozzá tartozó, szétszerelt pergő bennfoglalja a női énekhangot. Ezt egy kísértetkórus egészít ki végig (elhaló rikoltozás és valami melodikusabb, emberszerű hang), ami a fináléra magára marad.

    Még több metál: Jambinai - Hermitage, Årabrot - The Gospel, Oranssi Pazuzu - Värähtelijä

    27. Steve Hauschildt - Strands [Kranky]

         

    Beszélhetünk az ambient, vagy általában az elektronikus zene divatos hangzásairól: mi mennyire megy el a kivehetetlen aprózódásig vagy a végeláthatatlan egyszerűségig. A viszonyok úgyis olyannyira gyorsan formálódnak, hogy akár egy előadó életművén belül találhatunk szigetszerű munkákat, de elsőre forgáspontnak tűnő zsákprojekteket is. Steve Hauschildt lemezei viszont stabilan magukban hordozzák a változás dinamikáját – viszont az éles kanyarokat minduntalan mellőzik. A szintifolyamokkal reakcióba lépő klasszikus IDM fogások távolodva-közeledve, lazán fonódnak egymásba a számok között és közben. A ’Strands’-en a két fonal a ’Ketracel’ című zenében ér össze leginkább, ezzel egy világos tetőpontot kijelölve. Az ezt követő ’Time We Have’ relatíve hirtelen letörése még inkább az album kettősségét hivatott kiemelni. A címadó ’Strands’ trekkel közösen előadott harmonikus lassulás a ’Transcience of Earthly Joys’-ra már félreismerhetetlen evilági melankóliává fajul. Ettől a ponttól nézve a kezdeti ’Horizon of Appearances’ vagy a ’False Seeming’ másképp nyomasztó űrsétái egészen távolinak tűnnek. Az amúgy rendkívül összetartó lemez így megnöveli távolságait és furcsán átrendezi az időérzéket (pedig nincs háromnegyed óra se). Fontos még kiemelni a létrehozott hangok fizikalitását. A visszhangok általános eszközének minimuma, illetve a billentyűleütések körvonalazhatósága ráirányítja a figyelmet a ’Strands’ szövedékére, annak mikéntjére. A jól kivehető darabok közül talán csak a halovány ’Die in Fascination’ kivétel, de efelett könnyedén lehet átsiklani (noha markáns négy percet foglal el). Az alapközegben szétoszlatott dichotóm hangok a végkifejletben és a lemez teljes hosszában is megfoghatók, külön és egyben is kezelhetők.

    Adaléknak: Wilson Tanner - 69.

    26. Nicolas Jaar - Sirens / Nymphs [Other People / Other People]

         

    Már emlegettem kimagasló popalkotásokat, és még lesz is belőlük egy-két darab. Csak hogy senki ne lepődjön meg, Nicolas Jaar munkássága már a második lemezével túlmutat azon, hogy különböző tinilány effektusokkal ámuldozzunk, mennyi mindent tud – meg még énekel is. A kisebb pihenő után bekövetkező ’Sirens’ gyakorlatilag a Dave Harringtonnal közös Darkside projekt egyenes folytatása, csak: lényegesen több szövegi konkrétummal, valamivel markánsabb pillérekkel és irányváltásokkal. Az album két szirénaként élesített pontja a ’The Governor’, illetve a ’Three Sides of Nazareth’ technikás posztpunkja. Előbbi furcsán precíz óraművi szerkezetével, közel kiszámítható módon szedi össze a bevezető ’Killing Time’ oldott érzelgését (és magát a lemezt), határozottan elkülönítve a lendületes, zajos dobokat és az így tisztán kibukkanó szöveget. Utóbbi lüktetése pedig fokozottan használja ki a meglepetés erejét. Egy fokkal kevésbé tördelt zene, de az ének érthetősége itt is előnyt élvez. A kevés szám közül válogatva még mindenképpen ki kell tüntetni a ’No’ Dél-amerikai értelemben vett latinos, a chilei gyökerekre reflektáló balladáját. Összességében a szatirikus hangvételű / érzésű ’History Lesson’-nel kiegészülve egy finoman megmunkált, de töréspontjai nélkül szétcsúszó lemezt kaptunk, ami jelentékeny politikai vagy aktuálpolitikai tartalommal bír, pontosabban nagyon szeretné, hogy bírjon. Az emiatt néhol túlterheltté vált lemezhez így hozzátartozónak érzem a ’Nymphs’ gyűjteményt. Különálló vinyl formátumokban ugyan a ’15-ös év terméke, de az egyesített kollekció 2016-ra került ki. A ’Space is Only Noise’ felé inkább visszamutató, mikrohangok által uralt house és downtempo darabok már jóval engedékenyebben vonzzák be a hallgatót a Jaar-féle kozmikus, de szépen rendezett képzetbe.

    Másfajta, de hasonló közönségű populáris elektronika: Clams Casino - 32 Levels (szigorúan csak az instrumentálok), Gold Panda - Good Luck and Do Your Best.

    25. Convextion - 2845 [a.r.t.less]

         

    A Juan Atkins origójától máig élő detroiti mélylélektant és minimalizmust követő Convextion második nagylemezére egy évtizednyit kellett várni. Persze személyes esetemben ezt nagyképűség lenne kijelenteni, de annyi érzékelhető belőle, hogy a texasi techno-producernek nem csak a fellépései mennek élményszámba. A tökéletesre fejlesztett űrtémakör egy képernyőkön soha nem látott, laza hangulatú sci-fi hétköznapot tár elénk. A folyamatos, lassú változás harmóniája és a fixált, egyenletes lendületű számok önkörforgásba átcsapva kapcsolnak rá a súlytalan állapotra. A néhol megmozgató (’Saline Moon’), máshol tehetetlenséget követelő (’New Horizon’) kis epizódok egyveretűségeiktől függetlenül festenek alá különböző időtlen mozzanatoknak, akármilyen valóságban. Pont az ilyen megfoghatatlan habitusú lemezeket nem szokás túlmagyarázni, de mind a dobok, mind a szintetizátorok finomprogramozása egészen kimagasló. Tökéletesen bejárják a lefedhetetlen teret, a percussion-ök pedig (hosszú évek gyönyörű és átgondolt munkájaként) csillag-szerűen villódzva adnak kapaszkodókat a saját interpretációinkhoz. A fénytelen ’Tidal Friction’ vagy az éppen ellentétes ’Sea and Satellite’ példáján keresztül mutatkozik meg, ahogy az album a végtelenségig terjeszti ki a fokozatosan halványuló határait. Messze a legkarakteresebb és leginkább rétegzett trekk a zárás előtti ’Exploration’. Az eddigi összes vívmányt magában hordozva vezet egy megkapóan egyszerű és emberi basslinenal, mellette pedig a közegként funkcionáló minden más hatás-ellenhatásként dolgozik rajta. A ’Flyby’ ehhez képest meglepően aktív és játékos lezárást ad, ami egy nem várt ráadásként szűnik meg.

    Klasszikusabb hangulatú technolemezek itt: Kowton - Utility, Pangea - In Drum Play, Orlando Voorn - In My World, Juan Atkins & Moritz von Oswald - Borderland: Transport, Roman Flügel - All The Right Noises

    24. Grant - Cranks [Mörk]

         

    A ’Cranks’ nem egyértelműen az egész éven végig söprő lo-fi house movement kategorikus lemeze. Azonban hasonló szálakból táplálkozik, kifejezetten abban a környezetben látott napvilágot (Lobster Theremin) és hatásosan ötvözi a 90-es évek angol eszköztárát a melankolikus, mélyebb hangzással. Tekinthetjük tehát 2016 egyik, hanem a leginkább emblematikus house albumának, ami mind a reggeli nyugodalmas konyhai cigarettázás, mind a tizenkét óra múlva ugyanitt pörgő felebaráti összejövetel kötelező háttérszíne, dinamikája és kezdőpontja. Az ilyen tűzhelyek, sörösdobozok és mosatlanok közt kikevert, billegős zenék minden esetben a hangulatfestést jelölik ki célként, amellett hogy tánczenéről vagy okosan összeeszkábált textúráról adnak bizonyosságot. Egy óránál hosszabb anyag esetén azért ez egyértelműen kevés, ha nem csak egy lementett soundcloud-link akar lenni. A szerző nem él azokkal a bevett ambient töltelékekkel, amiket sokan egy house, techno stb. kislemeznek adományoznak, hogy ezzel meglépjék a nagylemezi keretet. Ebből az örömteli vállalásból fakadóan viszont igyekszik minden egyes számban a lehető legjátékosabban kihasználni a sokak számára rövid idő alatt klisévé vált UK-Chicago világtalálkozó egybeforrasztott elemeit. Az kései jungle, vagy átfogalmazva az atmoszférikus (illetve hogy ki ne hagyjam: intelligens!) drum and bass intarziák jobbára megunhatatlanok – azt hiszem, ezt ki tudom jelenteni, mint közmegegyezés. Ezzel tehát nem lehet hibázni. Cserébe a ködként terjengő szomorkás szintik, a még épphogy groove-orientált basszusok, a korlátoltan változatos dobgép-képletek, de mindenekelőtt a (ének)hangminták már óvakodásra és lehet, az első X percben szkepticizmusra adnak okot. Grant azonban a zenék előrehaladtával egyre inkább jól veszi az akadályokat és micohouse lemezeket megszégyenítő módon bánik minden egyes sávval. Az aprólékos munka eredménye egy folyamatosan fenntartott, otthonos és szerény eufória, amit a maga nemében igen variatív módon próbál előhívni, különös figyelmet fordítva a vokálok megfelelő szereplésére. A kedvencem végül a nyitányként elhelyezett ’Mainstream Belief’ lett, ami csaknem eszményi harmóniába foglalja a house és a garage nyugtatott tempóját, kiegészülve egy szépen elosztott háttérderengéssel és egy nagyon eltalált fúvósmintával. Plusz benne van egy tipikus eszközzé vált monológ, aminek mindig olyan sokatmondó szerepet szánnak; és még ez sem zavaró.

    DJ-szetthez: Frank & Tony - Under the Jaguar Sun, DJ Plant Texture - HiFi, Ozel AB - Valis, Pacific Rhythm - Rhythms of the Pacific Volume 3, Khotin - Baikal Acid

    23. Rainforest Spiritual Enslavement - Green Graves [Hospital Production]

         

    A Vatican Shadow, Prurient vagy Exploring Jezebel neveken is futó Dominick Fernow sokadik side-projektje a Rainforest Spiritual Enslavement. Cserébe számomra messze ez a legizgalmasabb, legkiforrottabb és legegyedibb megközelítése, ami többszázezer akármilyen mértékegységgel jelzett távolságra van nem csak a saját zenéitől, hanem kb. mindentől, amit életemben hallottam. Ezt persze nem kell túldimenzionálni, nem a Basil Kirchin-féle, közel felfoghatatlan értelemben gondolom. A ’Green Graves’, mint az eddigi munkák is, egy hű képet akar adni arról a távoli világról, ahova minden ember kiskora óta, kalandvágyból vagy a másvilági gondtalanság miatt, de el akar jutni. A 360 fokból érkező hangok egyszerűek, monotonok, sokszor kiszámíthatók, tehát magát az észlelést nem nehezítik meg. Azonban az atmoszférához tartozó esőerdei misztérium, az élő és élettelen egybefonódása lokalizálhatatlanná és összehasonlíthatatlanná teszi ezeket. Viszont nem csak a megnyugtató eszképizmus van kiemelve. Már egészen korán leereszkedik a számcímek által megidézett fekete mágia, illetve a maga egyszerű és érzelemmentes eszközeivel a realizmus. Előbbi inkább hangképi, utóbbi hangulatelemi viszonylatban alkot ellensúlyt a személyes elvágyódással szemben. Így a lemez hangulata kiemeltetik mindkét kontextusból: a kapott világ folyamatos vonzó hatása egyben óva is int minket önmagától. A szerző az említettek eléréséhez a hamisítatlan rögzített hangokon túl az ambient és a techno manipulációját használja. A ’Return of The Yellow Herb Ambient’ és a ’Watery Grave’ a szokásosnál kellemesebb bevezetése után átérünk a szellemvilág mindenféle bugyraiba. A ’Thought To Be Bad Omans’ végén lévő, elképesztő hatású esőcsepp-techno innen átvezet egy dinamikus lüktetésű, a veszélyes ’posványt’ már kívülről figyelő néző- / hallópontba, ami már a kazetta legvégéig kitart.  Tartsuk szem előtt, hogy nem is igazán a ’Green Graves’ a fontos, hanem ez a több lemezen át, régóta tartó esőerdei révület és az ehhez kapcsolódó kategorizálhatatlan viszonyulásunk (vagy viszolygásunk).

    További hangképek a világ eldugott zugaiból: Phurpa - Rituals of Bön I, Tesla Coil - Continuous Discovery Journal, Mats Erlandsson & Maria W Horn - Sthlm Drone Society I, Black Merlin - Hipnotik Tradisi.

    22. Open Mike Eagle & Paul White - Hella Personal Film Festival [Mello Music Group]

         

    Az okos („conscious”) rap manapság hajlamos átbukni a szótáras rímekkel taglalt felesleges fejtegetésbe. Az MF DOOM által szokatlanul hibátlanra fejlesztett, igen összetett szövegszerkezet pedig pont a visszájára fordulva, látszólagos mélységeivel maximum a felszínt kapargatja. Továbbá a kifejezetten minőségi dolgok (pl. Aesop Rock) is sokszor már a formai túlcizelláltság határait kergetik. Open Mike Eagle nálam régebbi munkái alapján pont ezen a határon mocorog, viszont a ’Hella Personal Film Festival’, Paul White a hetvenes-nyolcvanas évekre kiterjedő kozmopolita produceri munkájával, 2016 legszórakoztatóbb és szövegeiben legötletesebb hiphop lemezévé lépett elő. Az alap és a rap kölcsönösen húzza fel egymást, ha éppen valamelyik fél megszorul. Márpedig néha ez történik; és ebben nem feltétlen zenei hiányosságot kell keresni. Ilyen az elbeszélés, a főszereplő és a szituáció karaktere, jellege. Így készülhet például érdemi, roppant dinamikus, extra-funk dal az információs társadalom elbagatellizált témájáról (’Check to Check’). Identitásában az afrikai-amerikaiak és az erőteljes középszerűség életérzésével, problémáival is sűrűn foglalkozik; nagyrészt a humor forrásai is az ilyen tartalmú hasonlatokban, szóvirágokban jelennek meg (’The Curse Of Hypervigilance (In Politics, Romance and Cohabitation)’, ’ Smiling (Quirky Race Doc)’). Semmi új tehát, de annak rengeteg formája. Cserébe a lazasága és sokszor tanácstalansága vezeti jó irányba – így nem alakultak ki feleslegszámok, és gyakorlatilag témától függetlenül képtelen erőltetett lenni. Az apróbb esendőségei teszik nagyon barátivá, a hamiskás refrénektől a beismerő szerénységig. Másik szempont: az album alapján megállapítható, hogy valószínűleg Paul White-tal a legjobb közösködni – ha valaki esetleg értelmes rapkarrierbe kezdene. „Műanyag emberek ne hallgassák”!

    Hiphop és common sense: K.A.A.N. & K-Def - Uncommon Knowledge, A Tribe Called Quest - We Got It From Here… Thank You 4 Your Service, Joey Purp - iiiDrops

    21. Zomby - Ultra [Hyperdub]

         

    Zomby az brit elektronikus zene emblémája, de emellett a hipszterkedés ködös popsztárja is. Legalábbis emlékszem, annak idején mindent megpróbáltam, hogy amihez a nevét adja, nekem tetszen. A tánczene gyakorlatilag összes elemét kipróbálta, közös nevezőre hozta vagy a saját képére formálta. A 2013-mas ’With Love’ trapvázas kellemetlenkedései, néhány pillanatot kivéve, persze kilógnak az életműből (ráadásul egy indokolatlanul hosszadalmas lemezfélére sikerült). Minden más cuccára viszont rámondható, hogy tömény ötlet. Soha, még csak meg se várta, hogy kiforrjon. Elmebeteg módon halmozta az összes lemezén a rave-kellékeket a dubstep-en át a dark ambient-ig. Gyakorlatilag normális számvégeket sem sikerült gyártania; amint megunja – vált. Nincs beleszólás. Ezzel a hagyományával igyekezett szakítani az ’Ultra’ című lemezen. Itt sem nyers vázlatokkal, sem átlagos kompozitúrákkal nem találkozunk. Számomra a legizgalmasabbak a különutas (csonka-) grime-ból elcsent spirálok (’Burst’, ’Freeze’, ’Yeti’). Szokásos, rövid életútjuk ellenére folyamatosan önműködők és a fülnek szokatlanul (körkörösen) graduálisak. Egészében sokkal jobban kezelhető munka, mint a 2011-es Dedication (ami ettől függetlenül minden idők…), pedig itt is van egy kilépő jungle-roham (’S.D.Y.F.’), apnoés popzene (’Fly 2’) vagy kétélűen izgága hangulatváltás (’Quandary’). A mostanra korlátozott sokféleség / elmebaj terhe nagyon jól van elosztva a lemezen. Kiemelendő még a középső helyet foglaló ’Sweetz’, ami bemutatja, hogy Burial még mindig képes érdekes zenét csinálni, minimális flikflakkal (illetve, hogy a vokálmintákon túl is bőven akadnak stílusjegyei). Zomby ezúttal egy jóval átgondoltabb kísérletet tett, elszakadva minden felmerülő igénytől. Evokatív album ez is, de már jórészt önmagától idéz.

    Klasszikus-de-kortárs: Datach'i - Systems, DVA [Hi:Emotions] - NOTU_URONLINEU, dedekind cut - $uccessor, Yves Tumor - Serpent Music, patten - RE-EDITS Vol. 2.


    Persona és Árnyék, kéz a kézben

    A nő az Isten

    Óvilági rituálék depressziói

    2015 2. rész

    Megkésett viharsziget

    2016: Szelektív emlékezet, személyre szabva

    2016: (Afro)futurizmus

     2016   album   elektronika   lista   off   zene   világzene   pop   techno   2017   house   rock   a38   katowice   koncert   festival   albumlista   metal   indie   új 

    2017. augusztus
    2017. július
    2017. június
    2017. április
    2017. február
    2017. január
    2016. december
    2016. november
    2016. október
    2016. szeptember